“Nem üt meg, csak van, hogy napokig hozzád sem szól, ha éppen haragszik rád.
Nem üt meg, csak minden konfliktusotok valahogy mégis a te hibád.
Nem üt meg, csak állandóan a kedvében kell járnod, hogy ne legyen feszültség köztetek.
Nem üt meg, csak elalszik melletted úgy, hogy hallja, hogy sírsz, és nem kérdezi meg, mi a baj.
Nem üt meg, csak a végén mindig te vagy az, aki bocsánatot kér.
Nem üt meg, csak ha valami nem úgy alakul a napotokban, ahogy tervezve volt, azon kapod magad, hogy rettegsz, hogyan fog reagálni.
Nem üt meg, csak annyiszor és annyiféleképpen támasztja alá, hogy tévesen látod a dolgokat, hogy elkezdesz kételkedni a saját épelméjűségedben.
Nem üt meg, csak olyan bántó dolgokat mond neked, amiket te sosem mondanál neki.
Nem üt meg, csak szépen-lassan eltűnnek mellőled a barátok és családtagok, mert mindenkire féltékeny, akivel időt töltesz rajta kívül.
Nem üt meg, csak annyi apró dologgal keseríti meg a mindennapjaidat, hogy már teljesen megszoktad az állandó szorongást.
Nem üt meg, csak minden nap egy kicsit kevesebbnek, rosszabbnak érzed magad mellette.
Nem üt meg, csak te végtelenül kimerült, lehangolt, szomorú vagy, és egyre kevésbé tudsz ebből az állapotból kimozdulni.
Nem üt meg, de attól még, amit csinál, az bántalmazás. Te bántalmazott vagy. Ő pedig bántalmazó. És ha nem nevezzük nevén, sosem lesz vége.”
Írta: Tregova Anita – Pszichomókus
