Egy tejesbögrét tartva az ölemben, és a nagy óra csengése után a folyosón rohanva, felnőtt életünk igazi ízei már akkor körülvettek. Emlékeimben az ’80-as évek iskolai pillanatai élénken ragyognak: a mosolygós osztálytársak, a kedvenc osztályfőnökünk, és a tejbegríz illata, ami mindig kicsit más ízt kapott, ha nagynénik és nagymamák főzték. Visszautazunk egy nosztalgikus időutazásra, ahol a gyerekkor minden apró öröme kora tavaszi napsütésben bontogatta szárnyait.
A gyerekkor aromái
A nyolcvanas évek elején kicsi falumban, a helyi általános iskola falai között éltük a gyerekkorunkat. A kis udvaron játszottunk, ahol a fák alatt bújócskáztunk, míg az iskolát körülvevő kerítéssel szemben konyhakert árválkodott. Az első csengő hangjára mindig összegyűlt a csapat, és egymásra nézve izgatottan léptünk be a tantermekbe, ahol a nap első eseménye rendre a kis tejkék kiosztása volt.
A tejbegríz, ami akkoriban a legfinomabbnak számított, szinte mindennapos kényeztetés volt. Minden reggel izgatottan vártam, hogy valaki a tálca mögül belémkacsintson és elvigye a tejet. A különös, édes ízek és a nagymama régi receptjei bennünk maradtak, mint kedves emlékek, amiket sosem lehetett elfelejteni. Amikor kóstoltuk a különböző házi készítésű lekvárokat az ebédek után, különösen a barackosat, úgy éreztük, mintha a világ legfinomabb édességét nyertük volna meg.
Egy kajáldai kaland
Az ovisok kedvenc pillanatai közé tartozott az az egyetlen nap az iskolában, amikor különleges programot hirdettek. Az iskolai étteremben „kreatív főzés” névre keresztelt eseményen kicsiny fakanállal és turmixgép gyümölcsével felfegyverkezve mindenki megmutathatta gasztro-bátorságát. A konyhában, ahol az illatok keveredtek, a gyerekek szinte rivalizálva próbálták túlszárnyalni egymást: ki tudja a legfinomabb tejbegrízt készíteni, ki tud több ízesítést bedobni?
Miközben kreatív főzőversenyt tartottunk, elhangzott egy legendás mondat, amit sosem felejtek el. Az egyik osztálytársam, aki mindig másképp élte meg az élményeinket, kikiáltotta: „Ha lehúzzák a levest, le kell húzni!” Erre mindenki nevetett, de a lényege érthető volt: az élet számos ízét a szürreális helyzetekben találjuk meg.
Ezek a gyermeki pillanatok – a verseny és az ízek keveredése – mindazzal a boldogsággal párosultak, amiért érdemes volt iskolába járni. Sőt, azon a napon még a főnökasszonyunk is mosolygott, ami régi hagyományaink szerint már szinte külön sorsnak minősült.
Tejbegríz és a gyerekkor ízei
A napok várakozása, az ünnepi érzés, amikor az ételek egyedi illatukkal és ízvilágukkal töltötték meg a gyomrunkat, emlékeket hozott a szívembe. Mindig is a hagyományos ételek Fonója volt a menza, ami a „sárga borsófőzelék és párizsi”-t varázsolta elénk a legnagyobb kedvességgel. Itt több mint ezer gyereket tápláltak, akik senkilyen módon nem vártak szüleit az iskolához. Sőt, aki családjával együtt jött, az mindig cinkosan mosolygott, hogy megint felfedezik, merre is vezet az élet.
A tejbegríz nem csak egy étkezés volt. Élmény volt, felhívás a felnövekvésre. Még az ódon falak között is szárnyra kaptak a szavak, visszhangozva szüleink kedvenc kifejezéseit, és az ízekben feltárult az emlékek melege.
Azt hiszem, ez a nosztalgia nemcsak az ételek ízében rejlik, hanem a barátságokban is, amelyeket az iskolai folyosókon alakítottunk. Emlékszem, hogy egy jó barátommal ezt a krémes ételt mindig titokban csempésztük be a vacsoránk mellé, és ízlelgettük egymás mosolygós látványát, ahogy teljes szívünkből élvezzük az apró örömöket.
Kérdés a múltból
Emlékszem ezekre az apró örömökre, és arra, hogy a gyerekkorba régmúlt szépségei alatt bújtak meg az iskolai tejes sütik és a barátság összetartó ereje. Talán már nem jön vissza ez az időszak – de jó, hogy megéltük!
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Melyek voltak azok az ételek vagy pillanatok, amik felmelegítették a szívedet?
