A nyolcvanas években a suli nemcsak a tanulás helyszíne volt, hanem a barátságok, élmények és igen, az iskolai ebédek birodalma is. Emlékszem a hangulatra, amely átszőtte azokat a hétfői reggeleket, amikor az iskolaudvaron játszva várakoztunk a csengőre, miközben az ebédszagok már messziről megcsapdostak minket. De mi volt a titka ennek az időszaknak, ami még ma is mosolyt csal az arcunkra?
Az iskolás reggelek varázsa
A napok egyértelműen kezdődtek már gyerekként is, a hagyományos tejbegrízzel és az árnyékos udvari fűvel. A suliba való indulás mindig izgalmas volt. A „gyerekek” már reggel nyolc előtt gyülekeztek a kapu előtt, feltűnően élénk színekben pompázó hátizsákokkal a vállukon. Mindenki türelmetlenül várta a csengőt, de igazából az ebédre gondoltunk, amely mindig különös érzést váltott ki belőlünk. Az iskolai konyha illata, a menzai ebédválaszték – egy igazi kaland volt!
A menzán sorakozó tányérokban a legjobb barátokkal megosztottuk a titkos bűbájokat, hogyan lehetne többet kiszedni a borsófőzelékből vagy a rakott krumpliból. A piros pontok előre megfogalmazott feltételektől függetlenül az osztályban sokkal fontosabbak voltak, mint a kitűntetés. Néha a tanárnő ismerte a gyakori „kanalas trükkjeinket”, de társadalmi művészetünk miatt, mindig elnéző volt.
Az iskolai menza ritmusai
A menza az volt a hely, ahol életre keltek az ízek. Ne felejtsük el a fokhagymás tejfölös gombafőzeléket, amit a népszerű zöldbabbal szervíroztak, vagy a gyümölcslevest, ami mindig ott bújkált a tányérunk alján. A gyerekek egyesült áhítattal utánozták a menzás néni, Juli bácsi hangját. „Kisfiúk, kislányok! Mindenki kap még egy merőkanállal!” Hangzott el az étkezőben, és a szemeink felcsillantak, mint a napfény a Balaton vizén.
Egy különösen emlékezetes napra emlékszem, amikor a legjobb barátom, Tibi, megfogta a kanalat, és úgy csinált, mint egy színész. „Nézd, Dani! A kanál egy varázsló!” – mondta, miközben a gombafőzelék etalonja díszelgett a tányérunkon. Mi, csibész kamaszok, bolondnak tűnve nevettünk, mint akik kifejezetten egy különös hullámhosszon működnek. A főzelék, amelyre korábban csak a bosszúság jött rá, aznap különleges pillanatokká vált, tele élménnyel.
Minden nap egy újabb kaland
Ám nemcsak az ebédek voltak emlékezetesek, hanem az iskolai szünetek is. Az udvar teli volt kiabálással, futkározással és olykor saját verziónk szerinti „bűvésztrükkökkel”. Ne egy szimpla golyóval játszottunk, hanem egy igazi barátsággal, amely benne él minden apró részletben. Szanaszét szétszórt bádogdobozok, gyümölcsfák alatt bújócskák, és a kedvenc felnőtt mesélők, akik egy-egy homokozó vagy fák árnyékában bonyolították az életünket.
A nap végén a hazaúton a menza minden igazi ínycsiklandó részlete ott lebeg a fejünkben, mint egy varázslat. Az otthoni teríték, a mamáék főztje megint csak egy újabb gyönyörű pillanatot hozott el. Mert tudtuk, a suli nemcsak az értelmiségünket formálja, hanem egy szinte csendes, de annál hangsúlyosabb társadalmat is.
Bár nem volt mindig könnyű, a közönséges élethelyzetek varázsa sosem volt unalmas. A középiskola emlékeinek következtében sokkal gazdagabbak lettünk. Az iskolai barátok, a nevetések és a menza illatai mind-mind részei lettek annak az időszaknak, amelyet most így, nosztalgikusan idézünk fel.
„Te mire emlékszel ebből az időszakból?”
Érezni lehetett, hogy valami különleges dolog kezdődött, amikor az iskolai menzák megélénkültek és az osztályban a piros pontok is fellebbentek. Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük! Azok az évek nemcsak a tanulásról szóltak, hanem az élményekről, amelyek örök érvényű nyomot hagytak bennünk. Minden hibátlan kóstoló, minden falaton, amit falatoztunk, az unalmasnak tűnő hétköznapokat tette színesebbé.
Te mire emlékszel ebben az időszakban?
