Mi jut eszedbe, ha arra gondolsz, milyen volt iskolásnak lenni a 80-as években? Talán az illatos iskolatej, ami reggelente várta a kicsiket, vagy a színes piros pontok, amiket ostoba, ám annál izgalmasabb helyzetekben lehetett gyűjteni. De a legemlékezetesebb talán az osztálykirándulások varázsa, amikor a világ minden baját magunk mögött hagyva, a természetölelte tájakon fedeztük fel a barátságok mélységét.
A nagy kaland – Miskolctapolca, 1985
A nap első sugarai, ahogy megcsillannak a fák ágain, már péntek reggel is előre vetítették, hogy ma valami csodálatos vár ránk. Két napos osztálykirándulásra indultunk Miskolctapolcára, és ahogy kiszálltunk a buszból, minden gondunk tovaszállt. A levegőt a tavasz illata, a fák zöldje és a gyereknevetés töltötte be. Felnőttek szemében messze voltunk, csak a gyerekkorunk ragyogása mutatkozott meg.
A tanáraink, akik néha kicsit szigorúbbnak tűntek, mint a szülők, most a szórakoztatásunkra készültek. A buszon a kazettás magnóról szóltak a legújabb slágerek. „We Are the Champions” – észre sem vettük, de már énekeltük is, még ha kissé hamisan is. Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ezek az emlékek örökre velünk maradnak.
Az örökkévalóság szendvicsek és kincsek
Az út során megbeszéltük, ki mit hozott magával. Megannyi titkos kincset osztottunk meg a busz ülésének háttámláján, ahogy a szendvicsünket majszoltuk. Mindenki büszkén mutatta be a házi készítésű csemegéit – a legfinomabb, legkülönlegesebb a „nagyi szalámija” volt, amit Ricsi hozott. Sosem értettem, miért volt annyira különleges, de mindannyian megmozdultunk a reményért, hogy legalább egy falatot elcsípjünk belőle.
És ott volt még a varázslatos fűszeres keksz is, amit én vittem. Valami szörnyen édesszájú dologra vágytak a társaim, így minden falatnál éreztük a szeretetet, amit édesanyám a sütőből hozott aznap reggel. Volt közöttünk egy titkos verseny arról, ki tudja a legtöbb „kincset” összegyűjteni – az a szendvics kincs volt, amit barátsággal, és persze egy kis versengéssel édesítettünk meg.
Este a tűz mellett összegyűltünk, mindenki szívét csak a vágyak, álmok és titkok töltötte be. Semmiféle okostelefon nem nyomta le a telefon zümmögését, csak a mesék zenéje és a barátság szavak csengése. Elmondtuk egymásnak a legféltettebb álmainkat, és megfogadtuk, hogy holnap minden titkunkat felfedjük a világ előtt.
A legemlékezetesebb pillanat a tűz mellett történt, amikor András előkapta a kazettás magnót, és elindította a „Never Gonna Give You Up”-ot. Az egész tábor összegyűlt, és az ösvényen táncolva, énekelve, találkoztunk a csillagokkal. Olyan volt, mintha a világ csak nekünk állt volna meg, és ott, abban a pillanatban, mindannyian boldognak éreztük magunkat.
Visszaemlékezés – egy gyermeki kaland ígérete
Később a buszunk újra útra kelt – az a busz, ami az emlékekben örökre megmaradt, megtartva a fiatal szívek reményeit. A vágy, hogy újra megéljük az összes kalandot, életre kelt bennünket. Ma, sok év távlatából, ezek az emlékek egy varázslatos kaput nyitnak meg a múltba, ahonnan a gyermekkori barátságunk ünnepi lüktetése hallatszik.
Te mire emlékszel az iskolai éveidből? Talán szintén olyan titkos kincsek, mint amiket felfedeztünk vagy egy szendvics íze, amit valaki elhozott a kalandra? Az érzések, amikért megérte élni, egy szép mosoly formájában élnek tovább – így talán már most elkezdünk mosolyogni minden olyasmiért, ami valaha volt.
