A menza szaga: a krumplis tészta, a borsóleves, és az a bizonyos, mindenki által utált, de mégis hiányzó „szarvaspörkölt”. Emlékszel még? A gyerekkori hawaii pizza, ami nem volt benne a spanyol öttusákkal, vagy a tejbegríz, ami olyan finom volt, hogy a fakanál szinte egyenesen az asztalról repült vissza a tányérba. A menza nem csupán étkezési hely volt, hanem egy igazán különleges világ, ahol barátságok születtek, és gyermeki álmok szöktek szárnyra.
Várva várt estélyek a nyári szünet előtt
Az a nyár volt, amikor kilencedikesztendőnk utolsó hónapjait éltük. Az év utolsó napjaiban minden reggel válogatott boldogsággal mentünk iskolába – a napraforgók, amik az ablakon keresztül beszüremkedtek a tanterembe, mintha készen álltak volna, hogy szemtanúi legyenek az utolsó napok izgalmának. Két kis barátommal, Tomival és Annával vágtunk neki a sulinak. Az időjárás már másnapra meleg volt; sokunk szívében motoszkált a nyári szünet ígérete.
A tanórák helyett az órák végén már a következő napra tervezett szünidős elmenésről beszélgettünk. „Unod a menzát, de a tejbegríz? Az a legjobb, ha még van díszítés, egy kis kenyérrel!” – mondta Tomi, akinek a gyerekkora egybefonódott az iskolai menzával.
Így teltek a napok a péntek előtt, ami aztán a menza közelében elkerülhetetlen örömünneppé vált. Emlékszem, mint ha tegnap lett volna, a hangos nevetések, az izgalom, ahogy a fiúk a lányok körül játszottak, akinél a legszebb trükköket hozták lent a grundon. A menza, ahol sok barátság született, és sok nagy titkot mesélhettünk el egymásnak. Ki tudja, talán az a menza volt a legjobb a világon.
A tejbegríz titkos összetevője
A menzai ebéd sokszor kiegészült az utolsó érintéssel – az új nyári kalandokkal. De az emlékek között mindig ott leselkedett a tejbegríz. Mindig volt egy istenszerű vonzalma, ami ezen a nyáron még erősebb lett. Azokat a melankolikusabb estéket idézte fel, amikor az ablak mögül üvöltötte a Nap a nap felé, és a szüleim éppen csak annyira érdeklődtek, hogy mit is eszek a suliban.
A tejbegríz az iskolai menzában egy titkos recept volt, ami soha nem került a benti konyhákra. Az íze annyira egyszerű volt, és a szagok, amik útközben belengtek az iskolaudvarba, megparancsolták a gyomrunknak, hogy azonnal rendeljünk belőle kettőt-hármat, és rohanjunk a barátainkkal. A rigmusok, amiket az osztályunkban hangoztattunk, hogy legyőzzük a karácsonyi ünnepségeket, és már megint mélyen vágytunk egy tál tejbegrízre, könnyű volt.
A milkás tejbegríz, aminek két csomós füle is volt, mindig csinálta az előadást, hogy megfektesse a falatokat a gyomrunkba. Várakozással beültünk a hatalmas terembe, a gyertya beragyogásában, ahonnan a nevetéseink valósággal felrepültek.
Emlékszem, a tejberíz átkelése mindig egy külön érzést hozott elő – cseperedő, piros-hibátlan gyümölcsök jöttek a szívünkhöz, és ez adott erőt újra próbálkozni, beszélgetni az asztaltársakkal a következő kalandokról. Sokan a menza körüli mítoszként emlékeztek vissza – nem csupán az ízéért, hanem az élmények miatt is, amik ott születtek.
Tízóraik és nyári kalandok: mit kaptunk igazán?
Így telt a nyár, és amikor az utolsó napok végére értünk, a nyári vakáció volt a legkívánatosabb. Az imitációs pillanatok olyanra születtek, amit az okostelefonok korában már szinte elfelejtettünk. Tízóraire eperlekvárt készítettünk, amit önfeledten ettünk a grundon, miközben elképzeltük, hogy az iPad kicsit tuti le fog fagyott a fűben játszó kicsik fősodraiba…
Egy tál tejbegríz, a kacagás, és az alig új, de szívünkben mégis örök gyermeki álmok. Az iskolai menza nem csupán egy étkező hely volt, hanem azoknak a szép emlékeknek a helyszíne, amit mindenki magával hozott a felnőttkorába. Te mit őrzöl a régi menza emlékeiből? Talán a barátságokat, a huncutságokat, vagy akár az út során alapított legjobb életeket?
