Hányan emlékeznek még arra az illatra, ami a tantermek küszöbén fogadott minket a szünetekben? Az iskolai menza titkos világa, ahol a túrós csusza gőze és a friss, ropogós zsemle egyaránt üdvözöltek minket, különös helyet foglalt el gyerekkorunk emlékei között. Képzeld el, ahogyan az a kis betondoboz, azaz a menza, a legfőbb találkozási ponttá vált, ahol nem csak ízek, hanem örökkévaló barátságok születtek!
Az iskolai menza varázsa
A 80-as évek elején, a Duna-parti kisvárosban, ahol felnőttem, a suli nemcsak a tanulmányainkról szólt, hanem a barátságainkról is. A szünetekben a közeli menzán álltunk sorban, mindenki a nap különleges fogásaira várt. Kiskamaszként a legjobb barátom, Tomi, és én mindig a zöld tányérra vágytunk. Én a túrós csuszát, ő meg a gulyáslevest várta legjobban. A menza különlegessége pedig abban rejlett, hogy a nyáron a zsíros, ugyanolyan fülledt meleg levegő érzését hozta vissza, amire csak az iskolás napok tudtak emlékeztetni.
A gyerekek szerepe itt nem csupán az evés volt; a vágyakozás az étel után sokkal inkább a barátságunk erősítéséről szólt. Ki állt először a vállas, elmosott műanyag tányérral? Ki tudja jobb mókás történeteket mesélni a tanárokról? A menza előtt álltunk, s mikor Tomi bejelentette, hogy ma nem csak túrós csusza, hanem csokoládés puding is lesz, az ajkunkon ráléptünk a gyerekkorunk olcsó, de örömteli felfedezésére.
Emlékszem, hogy a kötelező ebédek után sosem maradtunk sokáig odabent; mindenki szaladt ki az udvarra, hogy újra birtokba vegyük a grundot. A betonból készült bérházak között felnőtt barátainkkal közösen indultunk felfedezni a világot, ami számunkra a legjobbnak tűnt. Pedig csak egy egyszerű iskolai menza állt mögöttünk!
A menza különlegessége: túrós csusza és puding
Ah, a túrós csusza! Ki ne szeretné? Az a puha tészta, a friss túró, ami édesen ragad az ízlelőbimbóinkra. Különösen emlékezetes volt, mikor a zsírozott, forrón gőzölgő tál aljából kiemeltük a csuszát, majd a vastag, aranybarna hagymakarika volt a legnagyobb csemege. Egyszer, amikor Tomi szülinapján megengedte, hogy én válasszam ki a menü fő fogását, azt mondtam, hogy „Túrós csusza mindenkinek!”, mire ő felnevetett, és azt válaszolta, hogy „Hát, remélem, nem mindenki eszi meg!”
A menzák sivár falai között a vacsora öröme nem csak az ételekből állt. A könyvek és a közösen eltöltött idő ötvözete nemcsak táplálkozásgá vált, hanem barátságunk megerősítésévé. Az iskola gondtalan napjait színesítettük azzal, hogy a legfrissebb mókás történeteket meséltük egymásnak az asztalunknál. Ezek az ízek, ezek a pillanatok váltak az emlékeink tartós részévé.
A búcsúzás szomorúsága
Ahogy teltek az évek, a vége felé közeledtünk. Fokozatosan mindenki más irányba indult: volt, aki Veszprémbe, volt, aki Pestre, Tomi pedig a már megszokott vidéki városunkból távozott. A búcsú pillanata a menzán történt, amikor még utoljára együtt ültünk és nevettünk. Hat héttel a búcsúnk előtt elmentünk az utolsó ebédünket együtt megenni, emlékeinkkel tele, izgalmas jövőre várva. A menza ajtajában Tomi megölelt, és azt mondta: „Sosem felejtem el a túrós csuszát!”
És tényleg, sosem felejtettük el. Mert a gyerekkorunk nem csupán az ízekről szólt, hanem azokról a pillanatokról, amikor minden egyes falat, minden egyes nevetés belénk ivódott, és ami egy mindenki számára tanulságos gyerekkor lényegét alkotta.
De vajon ezen a világon, ahol a virtuális térben csevegünk, mikor jut igazán eszünkbe az a szokás, hogy egy közös étkezés, egy együtt eltöltött idő újra összehozzon minket?
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
