Amikor az 1980-as évek tavaszi napsütése megcsillant az iskolánk régi ablakain, mindenki tudta, hogy elérkezett a várva-várt osztálykirándulás napja. Az izgalom szinte tapintható volt a levegőben, és az osztályteremben egyes szüzek és pajkos ördögök keveredtek, mint a zöldalmás üdítő és a gyümölcsfagyi egy pohárban. Emlékszem, hogy amikor beszálltunk a régi Ikarus buszba, már csak az számított, hogy kinek van nagyobb bátorsága felnőttnek mutatkozni, és kinek sikerül elcsenni a legjobb helyet az ablaknál.
A buszon, az emlékek szőttese
A felnőtté válás útja sokszor tavasszal kezdődött. Az első osztálykirándulásunkban mindenki izgatottan tapogatta a busz ülését, otthoni anyukák ízletes szendvicseivel teli táskákban üvöltöttünk, majd kirepültünk a városból a természet ölelésébe. A busz hangja, ahogy zuhogott a régi úton, olyan volt, mint egy jól megkomponált szimfónia; a gyerekek nevetése, a biztató beszélgetések – mindenki a barátságok és emlékek szőttesét készítette.
Néha megálltunk egy teherautónál, ahol a friss gyümölcsöt árusító nénik és bácsik kínálták nekünk a legfinomabb, napérlelte mérges almákat. Az illatuk szinte belénk ivódott. Hogy is felejthettem volna el a hatalmas mozgalmat, amit a „vegyél egy kört!” kiáltás indított el, amint az almák tengelyén az uborka zöldje és a fordulón kapható hideg sör is felbukkant a szüleik arcán.
A nap fénypontja azonban kétségtelenül a menza ebéd volt, ami nem volt más, mint a sokat emlegetett tejbegríz és a málnaszörp. �-tletes kombináció, ami mindig jókedvre derített minket. Elmondhatatlan volt az izgalom, ahogy egy-egy tál tejbegríz gyorsan eltűnt a fenekünk alól. Minden falat egy újabb közös élményt ígért a következő találkozón, mert – noha 1990-re a rendszer megváltozott – ilyenkor mindannyian egyek voltunk.
Az úti kaland, ami megérte
Képzeljétek, a buszunk végül zötykölődve megérkezett a célállomásra, ahol egy nyári milliszekundumra átfordultunk felnőtté. A régi tölgyfák alatt egy hatalmas, régi falitérkép várt ránk, tele rejtélyes szigetekkel és izgalmas kalandokkal. Mindenki, a kistermetestől a legmagasabbig, határtalan lelkesedéssel indult felfedezni a környéket, mint valami titkos ügynökök, akiken még az iskolapad kerete sem tudott uralkodni.
Éppen a péksütemények ellen wake-up call-t adtunk, amikor a nap olyan belépőjegyet adott a felnőtté válásunkra, amit éveken át őrizhettünk magunkban. Képzeljétek el, ahogy a fűben ücsörögve megosztjuk egymással a legbátrabb mesélésünket, a bolondos gyerekneveket, miközben az egyik társművész különösen vicces hangot ütött meg, kacarászásunk ecsetvonásait adva a nap végéhez. Az ilyen pillanatok váltak a barátságunk fundamentumává.
A nap végén hazafelé, a busz ablakából nézve a naplemente színei tükröződtek a régi falon: narancs, lila és rózsaszín. Otthon, mintha mindez egy szép, régi mese része lett volna, a naplementével együtt felmostak az emlékek, a várva várt szendvicsek illatától és a tejbegríz ízétől átitatott esték hangulata már csak visszatekintés maradt.
Milyen ízek maradtak benned?
A nyolcvanas évek iskolai kirándulásai és a barátságok varázsa ma is garancia mulatságos, gyermeki emlékkeresésre. Pedig a lekvár különleges íze, a friss alma, és a régi buszok zötyögése mind olyan pillanatokba repít, melyek sosem múlnak el teljesen. Te mire emlékszel ebből az időszakból? Melyek voltak a te legizgalmasabb iskolai túráid?
