Emlékszel még, milyen volt a nyár, amikor még a legnagyobb kalandot a kazettás magnó hozta? Amikor a szomszéd gyerekekkel a grundon együtt ülve hallgattuk a KFT-t, és minden egyes nyári nap egy újabb felfedezés volt? A 80-as évek magyar gyerekei számára a szabadban töltött órák és az önfeledt játékok jelentették a felnőtté válás első lépéseit.
Nyár a grundon – barátságok születése
A nyaráltali napfelkelték a gyerekkor szent pillanatai voltak. Az idő még nem égett úgy, mint most, hanem inkább sárgásan ragyogott, és a szellő sejteket sodort a levegőbe. Akkoriban – az 1980-as évek elején – a grund volt a világ. Egy kicsi, kopottas focipálya, egy elhagyott játszótér, ahol mindenki megtalálta a helyét. A barátok, mint Miki, a focilabdás király, és Viki, aki mindig az új ruháiban tündökölt, visszatért minden nyáron. A napfelkelték a haveri összejövetelek csendes rituáléjává váltak, és minden este újabb izgalmakat ígértek.
Emlékszem, ahogy vonyításunkkal teremtettük meg a grund igazi, éjszakai zenei élményét. Sokan azon zsibongtak, hogy a sok csacsogást a kazettás magnónk hozza vissza a nagy klasszikusokat. Az egyszerű, de nagyszerű darabot, amely a legújabb slágereket játszotta, Tóbiás, a szomszéd fiú találta meg. És amíg a magnó járta a magáét, mi mindannyian belevesztünk a dalok szövegébe, mintha azok mindannyian a mi történeteinket mesélnék el.
A kazettás magnó szele
Az egyik nyári estéjén különösen emlékezetes pillanattá vált, amikor Miki hozott magával egy kazettát, amelyen a Fekete Vonat „Gyere velem” című dala szólt. A szöveg olyan szavakat mondott ki, amelyek mélyen belénk égtek, és az egész grundig elhallatszottak. Miki mindig a számok közt mozgott, s a szövegek mélyértelműségét megfélemlítő kiképző üzemmódban tálalta fel. „Nézd, itt a szöveg, beszéld meg velem!” – kiáltotta, míg a többiek felemelték a magnót, és minden egyes útját figyelték, ahogy a dallamok repítették a szíveinket.
Ahogy a nyári estéken a csillagok ragyogtak az égen, úgy a barátságok is szorosabbá váltak. Nem volt telefonunk, sem közösségi média, mégis tudtuk, mikor ki hozza a kedvenc lemezét, és mikor jön el az ideje a közös buliknak. A magnó doboza alpári hűvösségével, a mágnescsíkok játékaival a gyermekkor igazi szentélyébe zárt minket.
A magnót az udvar közepén álló fapadra tettük, mint valami szent oltárt, ahol a zenekultúra szellemisége újjászületett. Álmunkban amikor felnőttek lettünk, az alvásunkból érkezett a vágy: hogy felnőttként is ott legyünk, ahol zenélnek és énekelnek, ahol úgy érzik mindannyian, hogy nincs határ, sem vége a szórakozásnak.
Az ízek világa
A nyár nem csupán a zenéről szólt, hanem az ízekről is, amelyeket a nagymamám kínált. A hétvégéken ő mindig megédesítette az életünket egy tál friss, cseresznyeízes jókedvvel, ami a nyár örömeit az édes boka köré fonta. Vártam, hogy a többi gyerekkel összeüljünk a tornácon, és a nagymama kezéből behúzva mindenféle finomságot falatozzunk. A különböző ízek – a fanyar cseresznye, a savanyú túró – keveredtek a friss nyári szélben, és ilyenkor a felnőtté válás színei már megjelentek a gyerekkor palettáján.
„Íme, a híres túrós rétes!” – nevetett a nagyi, miközben a konyhájában végignézett a család nyüzsgésén. A rétes íze, amit a nap kínálta, elfért a magnó repedt dobozában is. Az illata, ahogy az ablakon beáramlott, még mindig a szívembe vésődött, és az önfeledt gyerekkor emléke egyre inkább megteremtette számunkra a vágyat, hogy együtt legyünk, együtt mezítláb a fűben.
Emlékeink kincsestára
Végül, ahogy a nyár vége közeledett, mindenki hazaérkezett a város széléről. Mi, gyerekek kérdeztük egymástól, mit hozunk a következő nyárra: kazettás magnókat vagy új dalokat? Talán az idő telt el, de a barátságaink örökre megmaradtak. Így emlékezünk vissza a grundra, a kazettákra, a nagyim ízletes ételeire, és az önfeledt nyárra, amikor a zene minden lépésünket kísérte.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
