Ahogy a nyár első fényei megérkeztek, a gyerekek szívét izgatott várakozás töltötte el, hiszen végre elérkezett a táborozás ideje. Az apróbb falvak zöldellő erdőivel és a csillogó tavakkal körülvett szabad ég, a csoportos kalandok és a tiszta levegő emlékekkel teli éveket ígért. Emlékszel még, milyen volt az izgalom? Hogyan vált a kérdés: „Ki lesz a szobatársunk?” minden reggel a nap fénypontjává?
Az akácfák árnyékában
Bár a tábor ideje a hatvanas években indult, a nyolcvanas évekre a gyerekek számára már kötelező program lett. Én is végigjártam ezt a mágikus utazást, amikor első alkalommal, iskolás koromban elindultam a falutól 20 kilométerre fekvő, zöldellő táborhelyre. Az úton a felnőttek izgalmával és a kisgyerekek boldogságával keveredett a levegő, mintha a napfény magával hozta volna a nevetést és a játék örömét.
A tábor a régi iskolaépület elhagyott udvarában kapott helyet, akácfák körében. A szobákban rozoga ágyak és régi, de jól használható szekrények vártak ránk. Minden reggel egyenruhába bújva indultunk felfedezni a környező erdőt, ahol kalandjaink során szerzett emlékek ma is élénken élnek bennem.
Kincskeresők nyomában
Az igazi varázslat azonban az estéken kezdődött. Csillagfényes éjszakák, amikor a felnőttek gyerekmesélőkként ültek a tűz körül, és a felnőtt világ gondjai ködbe vesztek a történetek varázsán. A legkedvesebb mesélőnk, Móni néni, egyszer mesélte, hogyan találta meg az elveszett kincsét a felnőtt korában, és ahogy beszélt róla, mintha mindannyian ott lettünk volna vele a múltban. A gyerekek szeme csillogott, és mindenki árgus szemekkel várta a befejezést.
A kincskeresés a tábor szerves része lett, és a szomszédos erdőt kutatva felfedeztünk mindent, amit csak lehetett. Kisebb-nagyobb tárgyakat gyűjtöttünk, a faágaktól kezdve a különös kövekig mindent magunkkal vittünk. A találati öröm, amikor egy igazi „kincset” akartunk felfedezni – egy jókora tölgyfát, amelynek a gyümölcse igazi ínycsiklandó volt – semmihez sem volt fogható.
De nemcsak kalandok és játékok formálták a nyári táborunkat. Volt egy különleges rituálénk is: minden este megírtuk a naplóinkba, mit tapasztaltunk, mit tanultunk, és persze, ki kivel barátkozott. Ez a napló azonban nemcsak a tiéd volt – mindenki olvashatta, és a közös szórakozás része lett.
A tábor íze
A harapnivalók mindig különleges jelentőséggel bírtak számunkra. Az tűnt fel, hogy a papírzacskós zsemle és a kakaó illata, ami reggelente betöltötte a tábor konyháját, mindig visszahozta a boldog gyermekkort. És ki felejti el a ritka kincsnek számító túrós palacsintát? A táborvezető néni titkos receptje még ma is levegőben lóg, mintha csak most sült volna. Kétrétegű palacsinta, belül túró, kívül porcukorral meghintve – ez a desszert volt a tábor szívverése.
Minden ilyen íz olyan élénken maradt meg bennem, mintha tegnap történt volna. Délutánonként, amikor véget értek a programok, a gyerekek a rivális tábor mellett kergetőztek, közben alig várva, hogy hazatérjünk és mesélhessünk a nagyszülőknek és a szülőknek a csodás kalandokról.
Visszaemlékezés a kölcsönös kalandokra
Ma, felnőttként, a nyári táborok varázsát és azokat az érzéseket ünnepeljük, amelyek akkor születtek. Már talán elfelejtenénk a gondjainkat, de ahogy évről évre újra és újra felbukkan valaki, aki egy-egy sarkon megérinti az emlékeket, azt mondogatja: „Emlékszel?”
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Milyen tábori élmények éltették a gyermekkori kalandjaidat? Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
