A nyári napok izgalma, az izzadság és a fű illata; minden gyermek álma, ahogy a napfényben a barátokkal együtt felfedezik a világot. Visszaemlékszünk azokra az időkre, amikor a szabadban játszottunk, és még nem is tudtuk, hogy valami keveset tartogathat a jövő. Ti is emlékeztek még, hogyan tenyérbe állt a szívünk, amikor a bicajunk orrán a napfény csillant, és a barátainkra várva izgatottan rugdostuk a gyepet?
Az igazi nyár várakozása
Képzeljétek el: a 90-es évek közepén, egy szokásos nyári napon, amikor már a reggeli órákban is érezni lehetett a forróságot. A város, ahol nőttem fel, tele volt gyerekekkel, akik éppen a nyári szünetet élvezték. A járdák tele voltak bicikliállványokkal, és ahány ház, annyi gyermek. Mi, a környékbeli gyerekek, minden reggel a közeli grundon találkoztunk – ott, ahol a felnőttek még nem találták ki, hogy mit kezdjenek a gazban növő fűvel, és ahol mindig is megvolt a varázsa a titkos bújócskázásnak.
Amikor felkerekedtünk aznap, a nap már reggel tüzelt, forró szelekkel fújva az arcunkba. Lilla, a legjobb barátnőm, éppen a nagymamája régi, kék trikójában pompázott, míg Andris félmeztelenül csúszkált a ház falán, próbálva leérni a legfelső párkányra. Bepattantunk a bicajainkra, és nekivágtunk a környék felfedezésének. Látni akartuk a világot – legalább a szomszéd utcába akartunk eljutni, ahová sokszor mondták, hogy rejtett kincsek, vagy még titkosabb katonai szertárak várnak ránk.
A nap, amikor felfedeztük a világot
Miközben a rózsaszín háztetők között száguldoztunk, a napfényben mindent könnyűnek és vidámnak éreztünk. A felnőtteknek már nem kellett megmondani, mit tegyenek, hiszen mi magunk írtuk a szabályokat. A kerékpárok kerekei alól felverődött a por, ahogy a szellő hűsítette az arcukat. Csak a pörgés és a szabadság érzése volt, és a kis ösvényeken való száguldozás, amely a játszóterekhez és a közeli rétekhez vezetett. A felnőtteket nem érdekeltük – a nap csak a miénk volt.
A közeli kis parkban találkoztunk a többiekkel: a fiúkkal, lányokkal, akikkel együtt nőttek fel a gyerekkorunk legszebb emlékén. A domb tetején megálltunk egy pillanatra, és onnan néztük, ahogy a világ alattunk terül el. Az öreg fák árnyékában hűsölve, közös titkokat meséltünk egymásnak, és csak nevettünk, amikor azt a viccet mondtuk, hogy „ha a szomszédnak jó a fűje, miért ne hívjuk át?”
Az élmény, amely örökre velünk marad
De volt ott valami más is: a zöld alma, amit egy elhagyott gyümölcsfáról szedtünk le. Az íze savanykásan édes volt, mint a nyár ígérete. Az almával együtt jöttek a szokások is: megfogadtuk, hogy minden este közösen találkozunk, hogy felidézzük a napot, és kitaláljuk a következő felfedezésünket. Nincs is jobb, mint egy különös gyümölcs ízével bátorkodni újabb bolygókra utazni, mindig új utakat keresni – ez a varázsa volt a gyerekkornak.
Az idő telt, a nyár lassan véget ért, de a barátságokra mindig számíthattunk. A városban a biciklik már csendesebbé váltak, a gyerekekra a tanév várt. De a régi fű íze, a napfényben tükröződő nevetés megmaradt. Talán a felnőtté válás hoz magával másfajta izgalmakat, de a gyermekkor ritmusát sosem felejthetjük el.
Emlékek megőrzése
Szóval így telt a nyári nap a kilencvenes években, telve a barátság, a kaland és a felfedezés örömével. Talán már nem jönnek vissza azok a napok, és a világunk is teljesen megváltozott azóta. De jó, hogy megéltük ezt a szabad, gondtalan időt, és hogy örök barátságok születtek belőle.
A ti nyári naphangulataitok milyenek voltak? Te mire emlékszel ebből az időszakból?
