Minden elromlott, de legalább méltósággal viseltettem

Két hét telt el, mióta egy látszólag örömteli dolgot vállaltam: beígértem, hogy egy barátnőm babaváróján én leszek a séf. Az ötven fős vendéglistához igazodva menüsort készítettem, majd napokig e hetekig vágtam, ízesítettem és főztem. Egészen aznapig, amíg az esemény előtti estén minden hirtelen változott.

A házigazda azt üzente, hogy „túl sokan leszünk”, így én nem lehetek ott, de kért, hozzam el az ételt. Nem kértek bocsánatot, egyszerűen utasítást adtak, mintha az időm és a figyelmem természetes módban az övék lenne. Ekkor szomorúan észrevettem, hogy a jó szándék nem jelentheti azt, hogy kihasználás észlel.

Sokáig nem értettem, miért nincs szükségem most, hogy annyi időm már eltűnt a preparálásban. A válasz zavaros volt és lenéző, ami fájt nekem, több mint amennyit be akartam vallani. Mások számára a főzés a szeretetnyelvem, és nem olyasvalamit, amit tisztelet nélkül lehet követelni.

Miután nyugodt lettem, röviden írtam, hogy ha nem vagyok szívesen látott, akkor az ételt sem viszem el.

Ez nem volt bosszú, hanem az értékek megtartása. Ha nincs tisztelet és hálás szemlélet a párbeszédünkben, akkor nincs alap együttműködésünknek. Másnap újra írt, csalódottságának adott hangot, hogy „megváltoztattam a tervet”. Nem kezdtem vitába, csak emlékeztettem őt, hogy ha valakinek a jelenléte nem szükséges, akkor a munkáját sem szabad elvárni.

Azután úgy döntöttem, hogy a mindent romboló eseményt pozitív irányba fordítom.

Minden ételféleséget becsomagoltam és elvittem a helyi közösségi központba. A családok hálásan fogadták a meleg ételt, és az eredetileg keserű érzésem cserébe melegséget nyert. Nevükben köszöntem meg a munkámat. Később hallottam, hogy a babaváró nem volt olyan sikeres, mint amire számítottak. Nem éreztem bűntudatot, inkább a felelősség tisztánlátása hozta meg a lelki nyugalmat.

Ilyen helyzetekben nem csak mások beállítottságát ismerhetjük meg, de saját magunkat is. Én a bántottság helyett a méltóságot választottam, az együttérzést a kihasználás helyett, és ahol igazán szükség volt, ott osztottam szét.

Néha az, hogy „nem hívnak meg”, nem utasítás, hanem útmutatás. Felé visz, ahol az emberek és helyek értékelik a szívet, a munkát és a nyájasságot.