„Mondd csak… vajon képes az ember ennyi fájdalmat elviselni anélkül, hogy felsikoltana? �-sszeomlás nélkül? Lehet-e úgy élni, hogy a szívünkben tengernyi magány és félelem lapul, s mégis úgy állunk, mintha semmi sem történt volna? Nem furcsa, hogy képesek vagyunk mosolyogni, miközben belül lassan elégünk? Hogy köszönünk egymásnak, miközben belül már alig élünk? Nézz csak körül… mindenki maszkot visel. Minden tekintet mögött ott lapul egy el nem mesélt történet, egy seb, amelyet soha senki nem hallott sírni. Barátom… mi nem élünk – csak játszunk. Szerepeket, tökéletesen, egészen a végső jelenetig. Aztán, amikor legördül a függöny… nincs taps. Senki sem emlékszik.”
Fjodor Dosztojevszki
