Monológ arról,hogy az orosz ember mindig hinni akar valamiben.
Nem vette észre, hogy egymás között nem is nagyon beszélünk erről? Évtizedek, évszázadok múlva ezek mitikus évek lesznek. Mesék és mítoszok népesítik be ezeket a helyeket… Legendák… Félek az esőtől – ez Csernobil. Félek a hótól. Az erdőtől. Félek a felhőktől. A széltől… Igen! Honnan fúj? Mit hoz? Ez nem absztrakció, nem következtetés, hanem személyes érzés. Csernobil… A házamban van… A számomra legdrágább lényben, a fiamban, aki nyolcvanhat tavaszán született… Beteg. Az állatok, még a csótányok is tudják, mennyi utódot hozzanak a világra, és mikor. Az ember nem képes erre, a teremtő nem ajándékozta meg előérzettél. Nemrég közölték az újságokban, hogy kilencvenháromban csak nálunk, Fehéroroszországban kétszázezer abortuszt végeztettek a nők. A fő ok Csernobil. Mi már együtt élünk ezzel a félelemmel… A természet mintha összezsugorodott volna a várakozásban. A kivárásban. „Jaj nékem! Hová lőn az idő?” – kiáltana föl Zarathusztra. Sokat gondolkodtam. Kerestem az értelmét… A választ… Csernobil – ez az orosz mentalitás katasztrófája. Nem gondolkodott ezen? Természetesen egyetértek azokkal, akik azt írják, hogy nem a reaktor robbant föl, hanem az egész korábbi értékrend. De ebből a magyarázatból hiányzik nekem valami…
Arról beszélnék, amiről Csaadajev szólt először: hogy ellenségesen tekintünk a haladásra. A mi antitechnológiai és antiinstrumentalista beállítottságunkról. Nézze meg Európát. A reneszánsztól kezdve a világ instrumentális megközelítésének jegyében él. Az értelmes, racionális világszemlélet jegyében. Ez a mesterember, a kezében tartott munkaeszköz iránti tisztelet. Van egy kitűnő elbeszélése Leszkovnak – az Acélos jellem. Mi ez? Orosz alkat – majd csak boldogulunk valahogy. Ez vonul végig az orosz történelmen. A német alkat az eszközt, a gépet tartja fontosnak. Nálunk meg… Nálunk? Egyrészt próbáljuk leküzdeni, megfékezni a káoszt, másrészt meg pont ebben érzi elemében magát az orosz ember. Utazzon el, ahová kedve tartja, például Kizsi szigetére, és mit fog hallani, miről mesél büszkén bármelyik idegenvezető? Hogy a templom építői csak fejszét használtak, az épületben nincs egyetlen szög sem!
Ahelyett hogy jó utat építenénk, bolhát patkolunk. Sárba merülnek a kocsikerekek, de a kezünkben tartjuk a tűzmadarat. Másodszor… Úgy gondolom… Igen! Ez az ára a forradalom utáni gyors iparosításnak. Az október utáni szakasznak… Az ugrásnak. Míg Nyugaton ott volt a szövőmanufaktúrák kora… A gép és az ember együtt mozgott, változott. Kialakult a technológiai tudat, gondolkodás. Nálunk meg? Mije van az orosz muzsiknak a saját udvarban a két kezén kívül? Mind a mai napig! Fejszéje, kaszája, kése – ez minden. Erre épül az egész világa. Na, van még lapátja. Hogyan beszélget az orosz ember a géppel? Csupa trágárságot mond. Kalapáccsal esik neki, rugdossa. Nem szereti a gépet, gyűlöli, lenézi, valójában nem teljesen érti, mekkora erő ez a kezében. Olvastam valahol, hogy az atomerőműveket kiszolgáló személyzet gyakran nevezte a reaktort fazéknak, szamovárnak, gázrezsónak. Főzőlapnak. Ebben már van gőg: a napon sütünk rántottát! Sok falusi ember dolgozott a csernobili erőműben. Nappal a reaktornál, este meg a kertjükben vagy a szüleiknél ügyködtek, a szomszéd faluban, ahol még ásóval vetik a krumplit, a trágyát vasvillával szórják szét… A termést is kézzel ássák ki… Ezen a két szinten, ebben a két korszakban, a kő- és az atomkorszakban létezett a tudatuk. Az ember állandóan a kettő között ingadozott. Képzelje el a vasutat, amelyet a legkiválóbb mérnökök építettek; robog rajta a vonat, de olyanok ülnek a mozdonyvezetők helyén, akik tegnap még kocsisok voltak. Fuvarosok. Ez Oroszország sorsa, két kultúrában utazni. Az atom és a lapát között. És a technológiai fegyelem? A mi népünk számára ez az erőszak része… Kaloda, lánc. A nép ösztönös, zabolátlan. Nem a szabadságról álmodott sosem, hanem a féktelenségről. A fegyelem számunkra az elnyomás eszköze. Van valami különös a mi sötét tudatlanságunkban, ami közel áll a keleti sötétséghez…
Történész vagyok… Korábban sokat foglalkoztam nyelvészettel, nyelvfilozófiával. Nemcsak mi gondolkodunk a nyelv által, hanem a nyelv is gondolkodik általunk. Tizennyolc éves koromban, vagy talán kicsit korábban kezdtem szamizdatot olvasni, akkor fedeztem föl Salamovot, Szolzsenyicint, és abban a pillanatban megértettem, hogy az egész gyerekkoromat, a mi utcánk gyerekkorát – pedig művelt családban nőttem föl, a dédapám pap, apám a szentpétervári egyetem professzora – áthatotta a lágertudat. És a gyerekkorom egész szókincse a zekek, a fegyencek nyelvéből jött. Kamaszkorunkban mi ezt teljesen természetesnek vettük. Az apa nekünk góré volt. Kilencéves koromban tanultam meg azt a mondást, hogy „ravasz p…ába menetes f… való”. Sehol egy civil szó. Még a játékaink, a szólásaink, a találós kérdéseink is a lágerből jutottak el hozzánk. Mert a rabok nem külön világban éltek, amely valahol jó messze volt. Mindez ott volt az orrunk előtt. Mint Ahmatova írta, „a fél ország leültetett, a fél ország meg ült”. Úgy gondolom, hogy pontosan ennek a lágertudatunknak kellett elkerülhetetlenül összeütköznie a kultúrával. A civilizációval, a szinkrofazotronnal..
Hát igen… ez tény… Minket sajátos szovjet pogányságban neveltek: az ember uralkodik mindenen, ő a teremtés koronája. Joga van azt csinálni a világgal, amit csak akar. Így hangzik a micsurini tézis: „Nem várhatunk könyöradományt a természettől, amit akarunk, el kell ragadnunk tőle.” Megpróbáljuk beoltani a népbe azokat a tulajdonságokat, jellemzőket, amelyek nincsenek benne. Az álom a világforradalomról – álom arról, hogy át lehet alakítani az embert meg az egész világot körülötte. Mindent! Így hangzik a nevezetes bolsevik jelszó: „Vaskézzel hajtjuk az emberiséget a boldogsághoz!” Az erőszaktevő pszichológiája. Barlangi materializmus. A történelemhez és a természethez intézett kihívás. És ennek sose lesz vége… Ha összeomlik az egyik utópia, másik lép a helyébe. Most hirtelen mindenki Istenről kezdett beszélni. Istenről és a piacról egyszerre. Miért nem keresték a Gulagon, harminchét börtöneiben, negyvennyolc pártgyűlésein, amikor nagy kirohanásokat intéztek a kozmopolitizmus ellen, vagy Hruscsov korában, amikor templomokat romboltak? A mai orosz istenkeresésben van valami hazug, álszent hátsó gondolat. Békés otthonokat bombáznak Csecsenföldön, pusztítanak egy kis büszke nemzetet…
Miközben ott állnak gyertyákkal a
templomban… Mi csak karddal tudunk… Nálunk a Kalasnyikov pótolja a szót. Lapáttal és vasvillával takarítják el Groznijban az elégett orosz tankokat… Ami megmaradt belőlük… És rögtön utána imádkozik a köztársasági elnök a tábornokaival. Az ország meg nézi a tévében… Mi kell nekünk? Választ kell kapnunk erre a kérdésre: képes-e az orosz nemzet saját történetének olyan globális revíziójára, mint amilyenre képesek voltak a második világháború után a japánok? A németek… Lesz-e bennünk elég intellektuális bátorság ehhez? Erről hallgatnak. A piacról, a kárpótlási jegyekről, a csekkekről beszélnek… Megint túlélésre játszunk, erre megy el minden energiánk. Eldobtuk a lelkünket… Az ember megint egyedül van… Akkor meg mire jó ez az egész? Ez a könyv? Az én álmatlan éjszakáim? Ha olyan az életünk, mint a doboz oldalán végighúzott gyufaszál? Itt akadhat néhány válasz. A primitív fatalizmus. És lehetnek nagy válaszok. Az orosz ember mindig hinni akar valamiben: a vasútban, a békában (mint Bazarov, Turgenyev regényalakja), a bizánci hagyományban, az atomban. Most pedig – a piacban… Mint Bulgakov írja az Álszentek összeesküvésé-ben: „Egész életemben vétkeztem. Színésznő voltam.” Tudatában van annak, hogy a művészet bűnös. Erkölcstelen természetű. Belenéz mások életébe. Ugyanakkor olyan, mint a szérum, képes idegen tapasztalatokat belénk oltani. Csernobil Dosztojevszkijnek való téma. Kísérlet az ember igazolására. De lehet, hogy minden nagyon egyszerű: lábujjhegyen menni be ebbe a világba, és megtorpanni a küszöbön?! Álmélkodni Isten világán… És így élni..
Alekszandr Revalszkij történész
Részlet Szvetlana Alekszijevics – Csernobili ima címú könyvéből.
