Mostanában egyre gyakrabban kapom magam azon,
hogy megállok a gyerekeim előtt, és keresem bennük azt a régi arcot.
A kisgyereket, aki valaha az ölemben aludt el,
aki tudta, hol tartom a mesekönyvet, és aki hitt abban, hogy tényleg mindent meg tudok oldani.
Aztán rám néznek, immár majdnem felnőtt szemmel és s hirtelen nem tudom, mikor nőtték ki az időt.
Mikor lett a kézszorításból vállveregetés,
a „mesélj még, anya” helyett „mindjárt hívlak, csak most rohanok”.
Régen azt mondták, élvezzem ki a pillanatot, mert gyorsan elrepül.
És én bólogattam, de nem tudtam mit jelent.
Azt gondoltam, nekem még van időm.
De az idő nem kérdezett,
csak egyszerűen továbbment
és te döbbenten nézel utána
mert megérted, bármennyire is hiányzik, ennek így kell lennie.
És most, amikor már nagyok,
valahogy mégis minden apró emlék visszacsorog.
Egy elfelejtett rajz, egy régi hangfelvétel,
egy illat, amitől ismét megáll benned a lélegzet.
Nem nosztalgia ez, inkább hála.
Hogy volt, hogy lehetett, hogy még mindig van.
Csak másképp.
Csendesebben, mélyebben,
de ugyanazzal a szeretettel, ami akkor tartott meg,
amikor még ők kapaszkodtak beléd.
És ha most épp fáradt vagy,
ha harmadszor kell visszafordulnod a plüssért,
ha hiszti van, ha nincs türelem,
ha úgy érzed, ma sem vagy elég;
hidd el, ez az idő egyszer még hiányozni fog.
Eljön majd a nap, amikor csend lesz a házban,
és rájössz, hogy pont ez a zaj volt az élet.
A maszatos puszik, a kis kezek, a reggeli rohanások,
mindaz, amitől most néha a falra mászol,
ezek voltak a legszebb napjaid.
Őrizd meg őket.
Mert eltelnek, mielőtt észrevennéd,
de a szívedben örökre ott maradnak.
(Todorovits Rea)
