Nő vagyok.
Én is szeretnék néha arra hazamenni, hogy kész a vacsora, le van töltve a film, és a durcás, fáradt arcomra valaki türelemmel teli szeretettel néz. Szeretném, ha valaki az én sebeimnek is mögé látna. Ha egy átgondolatlan mondatomra nem az lenne a válasz, hogy „Most megint mi a bajod?”, vagy hogy „Nem értelek.”… Csak egy szimpla „SEMMI BAJ.”-ra vágyom.
Nő vagyok.
S emiatt néha azt gondolom, hogy a szülői házat elhagyva nekem már soha nem fog olyan törődés jutni, amilyenre vágyom. Néha azt gondolom, hogy egy nő legbelül mindig egyedül van. Hogy X éves kora után folyton csak „nevel”. Először önmagát, aztán a Férfit, majd, ha szerencsés, akkor a gyermekeit.
Nő vagyok.
Néha, csak néha, csak egyszer egy hónapban, csak egy percre… engem is öleljen át valaki, mint anya a gyermekét. Csak egy kicsit ne kelljen mindig olyan fenemód érettnek, talpraesettnek és megértőnek lenni.
