Nosztalgia a régi időkben – Egy kedves emlék
A napfényes őszi délutánok mindig különös varázzsal rendelkeztek a falu határában, ahol Gyöngyi élt. Gyerekkora óta imádta az őszt; a levelek színváltása, a fák alatt hirtelen felbukkanó gesztenyék mind-mind kedves emlékeket idéztek benne. Most, éppen a harmincadik születésnapját ünnepelte, és ilyenkor mindig a múlt sejteibe merült.
Gyöngyi otthon, a régi családi házban ült, ami anyai nagymamája öröksége volt. A falak között érezte a szeretetet, amit még kisgyermekként kapott. Az ablakon kinézve felnőttként is érezte azt a biztonságot, amit gyerekként élt át. A szomszéd gyerekekkel való futkározás, a fűben ülve mesék kergetése, mind-mind olyan emlékek, amik sosem fakulnak el a szívéből.
Egy este, mikor a nap már aláhanyatlott, Gyöngyi elővett egy régi üvegdobozt a padlásról. Anyu mindig azt mondta, hogy emlékek nélkül az élet színtelen. A doboz tele volt régi fényképekkel, levelekkel és apró tárgyakkal, mind-mind a múlt egy darabját őrizve. Bement a szobájába, leült az ágyára, és elkezdte átnézni a kincseket.
Az első fénykép, amit a kezébe vett, egy nyári napot örökített meg: Gyöngyi, hatévesen, egy hatalmas szalmakalappal a fején, a nagymamája mellett állt. Magas, sárga napraforgók között mosolyogtak a kamerába. A nagyi tekintete tele volt szeretettel, és Gyöngyi szíve fájt egy kicsit, mert azóta már eltelt néhány év, de a nagymamája már nem volt közöttük.
„Emlékszem, ahogy tegnap történt,” gondolta Gyöngyi. A nagymama gyakran hozta el őt a mezőre, ahol együtt szedték a virágokat. “Mindig arról mesélt, hogy a fürtös virágok ha megfelelően állnak, a jövőnket is meg tudják jövendölni.” Ez a mondat mindig ott élt benne, mint egy varázslat.
A második fényképen Gyöngyi barátaival állt a falu játszóterén. Kicsiny korukban az önfejűséggel és bátorsággal volt tele a szívük. Emlékezett arra a napra, amikor a hinta fölé emelkedtek, mintha repülni tudnának. Az álmok határtalanok voltak. A barátaival való kötelék sosem szűnt meg, de ahogy felnőttek, az élet más irányba sodorta őket.
A harmadik tárgy egy apró, fából készült madárijesztő volt, amelyet a nagymamája készített. „Ez volt az én legféltettebb kincsem” – mormolta Gyöngyi. Mint egy gyermek, úgy őrizte, mint a szerelmet, amit a nagymamája adományozott neki. Egy nyáron, mikor a nap perzselte a földet, a nagyi magyarázta, hogy nem csak a madarak elriasztására van, hanem a mosolynak is.
Ahogy a tárgyakat nézte és az emlékeket idézte, Gyöngyi rájött, hogy a nosztalgia nem csak a múlt fájdalmáról szól, hanem arról a szeretetről is, amit megélt. Azok az idők, azok a pillanatok formálták őt, és még ha néha nehéz is volt elengedni őket, tudta, hogy az emlékek valóban örök és biztonságos menedéket adnak.
Ezek a nosztalgikus pillanatok mindig vele maradnak, s a jövőbeli nevetések és kalandok is így épülnek, hiszen a múlt emlékének ragyogása mindig ott lesz, hogy világítson számára az úton. Képzeletében a fák alatti gyerekzsivaj és a nagymama meséi sosem gyengülnek el. A jövőjük ott formálódik, ahol mindez elkezdődött.
