Emlékszel, milyen volt a gyerekkorunk? A nyári reggelek a régi, fából készült konyhában, ahol a kakaó illata terjengett, és az ablakon beszűrődött a napfény? Mindig úgy tűnt, hogy az idő végtelen, és a legrosszabb dolog, ami történhetett, ha a szomszéd fiú a grundon legyőzött a foci meccsen. Ezek az emlékek mindenki számára egy újabb pont a nosztalgia térképén – és cseppet sem véletlenül.
A grund és a barátok: mint egy másik világ
A 80-as évek elején születtem, és a gyerekkorom a pesti lakótelepeken telt el. Emlékszem, ahogy a nap felkelt, és én már a konyhában ültem a nagyanyám kötényében, néhány kockacukorral a kakaómban. Az ajtó kinyílt, és a szomszédból jött a barátom, Peti, akit sosem láttam csizmában – mindig csak a régi, elnyűtt tornacipőjében, amiben aztán kimerészkedett a grundra.
A grund a mi kis univerzumnk volt, ahol a felnőttek nem tudtak elérni. A focipálya, amit a simára taposott föld jelentett, egyben az erődünk is volt. Itt születtek a barátságok, és itt váltunk igazi bajtársakká. Minden nyári nap reggel 9-kor találkoztunk, hogy eldöntsük, kinek a csapata nyeri a következő foci meccset. Néha a lányok is csatlakoztak, és nagy bátorság kellett újból megküzdeni a fiúk véres hegyekkel, de ez sosem tépázta meg az önbecsülésünket.
A mindennapok egy csipetnyi varázsa
Miközben az izzadás és a foci örömei felnőtté tettek minket, emlékszem egy különösen mérföldkövet jelentő napra is. Nyár volt, gyönyörű, kék ég, és a felnőttek elmentek a közeli bolhapiacra, így a grundunk a miénk volt. A legédesebb pillanatok egyike, amire mindig emlékezni fogok: a napfényes délután, amikor a felnőttek megérkeztek a piacról egy zsákkal tele frissen vásárolt gyümölccsel. Mindenki együtt ült a telek közepén, és a friss, édes málna vagy az illatos cseresznye az igazi kincs volt.
Egyik nap a szomszéd néni, Julika néni, felnőtt volt mindannyiunk számára. Az egyik fán, ami még kora tavaszban árnyékot adott, az újság papírba csomagolt süteményét osztogatta. A nyári forróságban ilyenkor mindig fel-feltűnt a szokásos „zöld üveges üdítő” – az volt a legnagyobb sláger, amiért sosem kellett pénzt kérni. Szerettük bemászni a fákra, és onnan figyelni a világot, mintha egy külön elnöki irodából néznénk a bábjátékot, ami játszódik lent a földön.
Ezek az élmények olyan bensőséges kötelékeket kovácsoltak közöttünk, amelyekre a mai napig emlékezem. Képzeletben visszarepülnék, csak hogy átélhessem a közös röhögéseket, a barátságokat és azokat a másodperceket, amikor a legkisebb dolog is elég volt a boldogsághoz.
Kávé és kakaó, de van ennél fontosabb
Sok év eltelt, az idő múlik, és a grund elhalványul a gyermeki emlékek közt. De emlékszem, hogy néhány hónappal ezelőtt – a bátorságom meredéke ellenére – visszamentem arra a helyre. A fák között alig maradt valami; a telek simára taposott területein új házak nőttek ki, a régi felnőttek pedig már régen elmentek. Mégis éreztem, hogy valahol ott vannak, akárcsak mi, akik együtt töltöttük a nyarakat, naiv módon, tele álmokkal.
Talán már nem lesznek újabb nyár eleji meccsek a grundon, de emlékezni könnyű. A gyerekkor legszebb részét adtad nekem, Peti; talán többé nem találkozhatunk, de a közös emlékek örökre megmaradnak. Ki tudja, talán a következő találkozónk egy kávé mellett lesz, ahol újabb mesék és nevetések születnek majd.
Éva nagymamám már nem főz kakaót, de a melegsége még mindig a szívemben él. Te mit őrzöl ebből az időszakból?
