Mikor is érkezett el az a nyári reggel, amikor a nap már a fügefa levelein is megcsillant? Vagy inkább az a hétvége, mikor a szódás ember piros kocsijának csilingelése hívta a gyerekeket a betonon? A hatvanas-hetvenes évek falusi gyerekeként nem sok izgalomnak örvendhettünk, de a grund, a játszótér, és a barátságok illata örökre velünk marad. Hogy miért? Mert ezek voltak azok az apró pillanatok, amikor a világot csak a gyerekek tudták igazán élni.
A grund csodái és a barátságok születése
A nyarak szinte végtelenek voltak, ahogy a kék ég alatt ültünk a grundon, melyet a szomszéd fiúk és lányok birtokoltak. Itt, a lekopott foci pályán, az öreg fákkal körbevett térségben születtek meg a legszebb emlékek. A grund több volt, mint egy játszótér; ez volt a mi kis univerzális világunk. Minden nap új kalandokat tartogatott: a hatásvadász vetélkedések, a fűben megbújó bogarak nyomozása, és a legmerészebb fák mászása.
A legjobb barátokkal – akikkel együtt pletykáltuk össze a pletykákat, és közösen terveztük meg a legfurcsább szendvicseket – mindannyian a környékről jöttünk. Itt találkoztam meg Zolit, akivel együtt építettük meg a saját kis bunkereinket a szabadtéri játszóhelyszínünkkel egybeépítve. Az apró kőfallal övezett „bunker” a szüleink szemében talán ártalmatlan, de a mi képzeletünkben igazi erőd volt, ahol a világ összes titkát felfedezhettük.
Vannak azok a fontos, sosem felejthető részletek – mint például a szódásüveg csilingelése, ahogy észrevétlenül hintázott a járdán, míg mi kurjongattunk a pupilláinkkal, gyerekrém illatú, iskola előtt megjelenő hősiesen felkerekedő szülők árnyékában. A szódás ember mindig vidám volt, a szürke hajú bácsi, akinek a kocsiján csillogó palackokat hozott magával. Sokan csak a „szódás” néven emlegették, de nekünk, gyerekeknek, ő volt a legkreatívabb figura a környéken. Ő hozta a szódavízet, mely sötétített üvegben színre lépett a szemünk előtt, mint egy csoda.
Emlékek a szódás üvegből
Minden alkalommal, amikor láttuk a piros szódás kocsit, a szívünk hevesebben dobogott. Képzeljétek el, hogy ott állunk a grundon, a nap tűzforróan süt, és a szódás ember lassan közeledik. Kis kezeinkkel már előre gyűjtöttük a pénzt a friss, buborékos csodára. Zoli szeme előtt már csak az a frissítő ital megkönnyebbült, édes íze lebegett.
Az üvegánk jellegzetes kattogása, ahogy a kupakot levette, az egy pillanatra megállította az időt. Mindig fel voltunk készülve a zenére, ami ilyenkor elhangzott: a szénsavas víz visszhangzó hangja, és a barátságok nevetése, ahogy szétosztottuk a „gyümölcs ízű” vagy az „orgonás” frissítőket. A fehér habító mintha a gyermekkor egy részét örökítette volna meg minden üvegbe zárva.
Az utolsó pohár után, amikor a buborékok már szinte koptak, mindenki egy kicsit szomorú volt. Az íze, az érzés, ahogy a buborékok picit megtitusulták az orrunkat – mind-mind szorosan összekapcsolódott a gyermeki boldogságainkkal. Az üveg száján át a világ minden szegletére látni lehetett a legszebb emlékeket, ajándékokat, amiket az élet hozott számunkra: barátságokat, összefogásokat, és persze, a gyerekzsivajt.
Visszanézve – a gyerekkor varázsa
Évek teltek el, and ez a kép ma már valószínűleg eltűnt a szürke monotonitásban. A szódás ember kocsiját már elzárta a múlt, a mindennapi életünk pedig átformálódott. De a grund, a gyermeki barátok és azok a kiszolgált szódásüvegek a mai napig élnek az emlékeimben. Minden gyerekkori emlék egy kis csoda, ami megmutatja, milyen csodálatos volt az élet olyan egyszerű dologban, mint egy üveg szódavíz.
Talán már nem jön vissza ez a régi világ, a grund, ahonnan a legjobb barátok születtek, de jó, hogy éltünk benne. Te mire emlékszel ebből az időszakból?
