Mikor süt a nap, és az udvaron a gyerekek nevetése hallatszik, olyan érzés fog el, mintha megint a 70-es évek vidéki nyári délutánján lennék. Az életem egy régmúlt világot idéz fel, ahol a felnőttek számháborúval játszottak, a gyerekek pedig a nyakukban lógó pici vödrökkel a homokozóban töltötték az időt. De ami igazán különleges volt, az a közös élmény, a gyümölcsfák alatti napernyő, és a szombati vasárnapi ebédek varázsa.
A mi kis udvarunk a fák árnyékában
70-es években, a falusi élet egyszerű és bájos volt. A kicsi házunknak volt egy nagy udvara, ahol néhány gyümölcsfa állt, a diófa alatt pedig homokozó készült. Ott nevelődtem egy szűk baráti körben, mi voltunk a falu kis hősei. Csabi, Anikó és én, a legjobb barátok, akikkel reggeltől estig játszottunk. Szinte el sem tudom képzelni a gyermekkori emlékeimet a felnőttek ügyes-bajos dolgai nélkül.
Anyukák a kerítés mellett beszélgettek, míg apukák a veteményeskertben fáradoztak. Szent ünnep volt, amikor elérkezett a szombat, hiszen ilyenkor gőzölgő húslevessel, ínycsiklandó pörkölttel, és krémes túrós rétessel vártak minket az asztalhoz. A felnőttek mindig elmondták, hogy a jó ételhez jó társaság is kell, és ez sohasem volt igazabb, mint a mi kis családunknál.
A veteményes varázsa – itt mindenki ismerte a titkokat
Képzeld el, amint a kis homokozóban fontunk üdvözlő üzeneteket a kis földgömbbe állított kis házakkal. Aztán, amikor fáradni kezdtünk, anyukák az ablakból figyelték, hogy hogy cselezünk ki a szomszéd gyerekekből annyit, amennyit tudunk. A veteményeshez mindig külön szertartással mentünk, jól felöltözve azzal a reménnyel, hogy találunk valamit a föld alatt. Takarítottuk a répát, és anyánk mindig mondta: „Figyelj, gyermekek, ez nem csak játék – ez a természet ajándéka!”
A legjobb alkalmak azok voltak, amikor az itt termett zöldségekből készült a nagyi híres lecsója. Olyan illatok szálltak a levegőben, hogy már az ablakon átszűrődött a fűszeres zamata a szomszédokhoz is. Mindig meg is jegyeztük, hogy «ez nem csak étel, hanem őszi emlékek kulináris lakomája is» – ahogy csak a nagyik tudják.
Vasárnapi ebédek – a közös idő varázsa
Amikor vasárnap tudtuk, hogy együtt ebédelünk, szívem a torkomban dobogott. Az étkezőasztal mindig csurig volt töltve: húsleves, sült hús, krumplipüré, és a desszert, amire mind várakoztunk, az egy eperlekvár volt, ami az egyik nagy kedvencem volt. Emlékszem, ahogy a befőttesüvegeket nyitogattuk, és az édes, sűrű lekvárt egy kanál segítségével szedtük ki. A nagyi imádta, ahogy a gyerekek köré gyűltek a szélen, és mindenki mesélt a saját napjairól, mert mindannyiunknak megvolt a saját kis felnőtt története.
Egyik olyan dolog, ami öröm volt látni, az apukák és anyukák gyümölcsért való vitatkozása a konyhában. „Csak egy kicsit hagyj a gyümölcsből!” – mondta néha anyu, miközben apu javasolta, hogy „Szerintem az alma jobban esett volna a pörkölthöz!”. Ilyenkor jól esett látni, hogy a konyha nem csupán hely, hanem a közös élmények színtere volt.
Ezeket a pillanatokat soha nem fogom elfelejteni; nemcsak az étel íze miatt, hanem a barátságok erőssége miatt is. Milyen fura, hogy nem kellett okostelefon vagy internet ahhoz, hogy mindannyian egy irányban gondolkodjunk, és valóban figyeljünk egymásra.
Egy kis nosztalgia a múltból
A 70-es évek életérzés számomra egy dolgot képvisel: a közösséget. Ma már talán sokkal inkább az egyedüllét dominál, és az emberek hajlamosak eltávolodni egymástól. De abban az időben az igazi barátságok és a családi kötelékek nagyon erősek voltak. Az emberek a legapróbb dolgokra is nagyon sokat adtak, és az élet apróságai feledhetetlen színt adtak a mindennapoknak.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Melyek voltak azok a közös pillanatok, amelyeket sosem akarunk elfelejteni? Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
