Emlékszel arra a fázós őszi napra, amikor a színes falevelek már a földön hevertek, és a szél csiklandozta az arcodat? Olyan idők voltak, amikor a nagymamák még tudtak varázsolni a konyhában, és a sütőtök krémleves gőze betöltötte a házat. Akár a nagyi konyhájában, akár otthon, a melegség és a szeretet levegője mindig megvolt. Visszaemlékszem, ahogyan a família várta a vasárnapi ebédet, és az egész nap egy varázslatos rituálé része lett.
Őszi hagyományok a nagymama konyhájában
Az 1980-as évek elején még sok családban éltek a hagyományok, s így volt ez nálunk is. A nagymamám, akit egyszerűen csak “Nagyim”-nak hívtunk, egy kis faluban élt, ahol a házunk mögött még fák álltak, és a kert tele volt zöldségekkel. Minden ősszel elérkezett a sütőtök szezona – a szomszédtól kapott hatalmas, narancssárga példányokat, amelyeket sztereóban mindig a jól ismert „Nézz, hogy nézel!” zenéje kísért. Emlékszem, hogy a konyhában gőzölgött a leves, miközben az őszi nap fényében rajzolódtak ki a fák árnyai a falon.
Nagyim mindig bőszen magyarázott, hogy a sütőtök milyen egészséges, és hogy ez volt az ő szüleinek és nagyszüleinek az étele. Készült mellé friss, házi készítésű kenyér, amit a kemencében sütött. Az ízek keveredése és a gőzölögő leves illata összefonódott az emlékekkel, és sokszor csak ültem a konyhában, hallgattam a meséit, miközben a leves szépen boborékolt a fazékban.
Egy különös részlet: a sütőtök krémleves titka
Az emlékezetes reggelizések után sokszor készítettünk együtt sütőtök krémlevest. Az igazi titka az volt, hogy sosem mértük a hozzávalókat – mindig csak nemzedékről nemzedékre szálló „Egy maréknyi” és „Néhány cseppnyi” kifejezéseket használtuk. Minden alkalommal egy kicsit más lett, de mindig édes és krémes. Az én feladatom az volt, hogy a tököt felvágjam, miközben Nagyi a fűszereket állítgatta be, mindig megkérdezve, hogy mit is érzékelek belőle.
„Képzeld el, még a saját gyerekeim is imádták ezt a levest!” – mondta mosolyogva, majd a csepp gyömbért mindig egy kicsit túlsózta, hogy később sült libacombot is adjon mellé. És mindig emlékszem, ahogy a leves készítésekor a „Húú, ez nagyon illatos!” kijelentés egyfajta varázslat volt, amely a családi köteléket erősítette.
A konyha ablakából ki-ki néztünk az udvarra, és az őszi napnyugta szépen megvilágította a fát, ahol sokszor játszottunk gyerekként. A meleg leves mellett az emlékeink megelevenedtek, és a szívünk megtelt szeretettel.
A múlt varázsa és emlékeink nyomai
Azután nosztalgiával jöttem rá, hogy ezek a közös pillanatok egyfajta időutazás volt. Míg a világ változott, azok az őszi estéken a nagyi konyhájában maradtak, mint olyan emlékek, amelyeket sosem felejtünk el. Most, hogy már én is főzök, sokszor emlékezem a nagymama tanításaira, és igyekszem megosztani az unokáimmal, hogy ők is egy kicsit átélhessék ugyanazt az érzést.
Kérlek, mesélj nekem róla! Te mire emlékszel ebből az időszakból? Oszd meg a történeteidet vagy az ízeket, amelyek a gyerekkorodat jelképezték! Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
