Emlékszel, milyen volt a nyár gyermekkorunkban? Amikor a reggeli napfény átszűrődött a függönyön, és neked már csak egy gyors „Mama, megyek játszani!” kellett, mielőtt a barátok hívtak a grundra? A lakótelep sokunknak igazi otthona volt, ahol a beton és az aszfalt ölelésében születtek meg a legszebb gyermekkori emlékek. Képzelj el egy nyári napot, tele izgalommal, felfedezésekkel és barátságokkal.
A grund, ahol minden elkezdődött
A 80-as évek elején a Pesterzsébeti lakótelepen nőttem fel, ahol a földszinttől a legfelső emeleten át mindenki ismerte egymást. A panelházak között sokszor olyan érzés volt, mintha egy apró kis falu szívében élnénk. Ott volt a híres grund, a mi kis saját világunk, ahol a gyereksereg szinte állandóan jelen volt. Minden reggel, ahogy a nap felkelt, egy csapatnyi gyerek szedte össze a biciklijét, a legnagyobb izgalommal várva, hogy kinek az udvarán kezdődjön a nap.
Sokszor gondoltunk a felnőttekre, de inkább csak arra, hogy ne zavarják meg a játékunkat. A grundon foci, bújócska és kerékpározás váltotta egymást, időnként pedig egy-egy kislány elkiáltotta magát, hogy „Ügyes vagy!” – majd a fiúkkal együtt valami bonyolult játékszabályrendszert alkottunk, hogy éppen kinek a műanyag gombját kell kiszögeltetni.
A szüleink sokszor megmosolyogták, ahogy a nagymamáink által főzött, illatos étkezések között ott álltunk a sarkon, kinyújtott kézzel kértük a szódás embert a szódásüvegért. A tinédzserek biciklivel jöttek, és egész délután tannal fújták a gyönyörű, habos italokat. Mindez olyan volt, mint egy végtelen kaland.
A fagyizós nyarak és a legjobb barátok
Ahogy a nyár felnőtt, a hőség egyszerre zavaró és felemelő lett. Mindannyian a gördeszkázás és a fagyizás között váltogattunk, és amit különösen szerettünk, az a hófehér, édes tejfölökkel teli fagy apró pálcikájának íze volt. A „Dinnye gally” és a „Vízibomba” jégkrémek kellettek, mint a levegő, és a kánikulai napok végén a naplemente varázslatos borongós színei áradtak szét az égen.
Az igazi barátságok arra ott születtek. Konkrétan az összes izzadságcsepp és a zöld fű illata között. Sosem felejtem el Tomit, aki mindent tudott. Természetesen nekem nem jutott más vigasz, mint az, hogy mesterkedjek a következő játékban. Aztán a nap végén, otthon a vacsora előtt, már a gyomrom búgása jellemezte a napot. Ki ne emlékezne a „Télen sincs megállás!” mondásra? Mert nyáron mindig akadt valami, még ha nem is akartad.
A lakótelepi felnőttek varázslatos világa
Bármennyire kíváncsiak is voltunk a felnőttek világára, a lakótelepen, az aprócska udvarokban sose tudtunk eléggé elmerülni benne. A szüleink elmentek dolgozni, és a nagymamáink vigyáztak ránk. Közben beleszülettünk a retro televíziók világába, ahol a Delta és az Ablak műsorai tűntek el a nappaliból, míg mi a konyhában a főzés illatába merültünk. Az őszinte művészet és a bájos, nosztalgikus figyelem ott terjedt.
A nagymamám sokszor terített a konyhában, amikor hazajöttem az iskolából. A konyha mindig tele volt gőzölgő étellel, az illata sült rétesnek és gulyásnak keveredett. Gyerekkoromban ezt nem is értettem, de egyértelműen éreztem, hogy a közös étkezés köteléke az, ami összetart minket. Az este végeztével pedig a barátokkal beszélgettünk a nyári terveinkről, miközben a felnőttek már a heti bolttal foglalkoztak.
Milyen volt a te gyerekkorod?
Most, hogy visszagondolok ezekre a nyarakra, egy érzés maradt meg bennem: a közösség ereje. A barátságok, a közös élmények és a meghitt pillanatok mind-mind hozzájárultak ahhoz, aki vagyok. A lakótelep nem csupán egy lakóhely volt, hanem egy olyan közeg, ahol a gyerekkor ünnepe minden nap folytatódott.
Egy dolog azonban biztos: a múlt bagatell emlékeket ébreszt, de az igazi érték a kapott kapcsolatokban rejlik. Te mire emlékszel ebből az időszakból?
