A gyerekkorunk nem csupán a játékokról és a barátságokról szólt, hanem arról a tapasztalati gazdagságról is, amit egy-egy nyári tábor képes volt adni. Emlékszem, ahogy a kék ég alatt, a napfényben fürdőzve feszengtem a barátaim között, és a szívem egyszerre dobogott az izgalomtól és a változástól. De mi is történt valójában?
A tábor varázslatos világa
Nyár volt, valamikor 1984-ben. A szüleim izgatottan pakolták a bőröndömbe a legfontosabbakat: egy meleg pulóvert, úszómellényt (mert ki tudta, mire lesz szükség!) és a legújabb, ragasztós, virágmintás napernyőt. Az a nap, amikor a Busójárásra indultunk, telítve volt ígéretekkel. Az érkezés percét régóta vártam, mégis, amikor végre megérkeztünk, a gyomromban a pillangók táncoltak. Még csak tizenegy éves voltam, de már tudtam, hogy itt valami különleges pradigmák várnak rám a felnőttek világából.
A táborvezető, egy fiatal lány, akit mindannyian „néniként” emlegettünk, irányította az első nap eseményeit. A napfényben fürdőző, hatalmas fák alatt zajlott a csapatépítés, ami nem csupán játékokból állt, hanem a barátságaink megalapozásából is. Itt mindenki egyformán jó volt – a felnőtt világ kirekesztő ítéletei még nem értettek el hozzánk.
Esti tűz, és a sült kenyér illata
Aznap este a táborhelyen egy óriási tűzgyújtás alkalmából összegyűltünk, és a levegőben a füst és az izzó fadarabok mellett ott volt a sült kenyér illata is. Kisképző-módomon fém tálcákon ültük körbe a tüzet, és nem győztük dicsérni a méz illatát, ami a sajtos kenyérhez bűbájos módon tapadt. Alig vártam, hogy egy darabot kihúzzak a parázsból – sosem tudtam, hogy az ilyen egyszerű élvezetek mennyire mélyen belénk égnek.
A társaimmal vidáman énekeltünk, mindenki beleadta a magáét. Talán a legemlékezetesebb rész, amikor az egyik fiú, Marci, szívére szorítva a gitárt megosztotta velünk a kedvenc dalát a Balatonról. Az éjszaka mély csendjében a szavak úgy tűntek, hogy szinte saját életre kelnek. Olyan pillanatokat élhetünk át, amit szavakkal nem is tudnék leírni – az együttlét, a nevetés, a közös titkok a csillagok alatt.
Emlékek, amik sose halványulnak el
A tábor végére a szemünk körüli karikák jelezték, hogy ez a hat nap fárasztóbb volt, mint bármelyik iskolai nap. De a barátságok, amiket kötöttem, annál inkább tartósnak tűntek. Még évekkel később is úgy emlegettük őket, mint a legboldogabb időszakokat az életünkben.
Emlékszem arra, hogyan váltunk a szünetekben egymás legnagyobb támaszává, hogyan buzdítottuk egymást, amikor a tűznél merészen vállaltuk a mézeskenyér-sütésért folytatott versenyt. Ez a tábor nem csupán egy nyári esemény volt számomra; ez volt a felnőtté válás első íze.
Talán a legfontosabb emlék, amely örökre velem marad, az az az est, amikor a tábor végén a vezetők megértették, hogy nem csak gyerekekből, hanem barátokból és felnőttekből állunk. Az, hogy lélekben már nem csupán gyerekek vagyunk, hanem az életet is elkezdjük megérteni.
Mi maradt belőle?
Az évek múlásával, a technológia jelentős átalakulásával a gyerekkorom szép emlékei ma már nosztalgikus gondolatokban élnek tovább. Mégis, ahányszor egy kerti grillparti során felidézem azokat az esti tűz mellett eltöltött napokat, úgy érzem, hogy a barátságaim erősebbek, mint valaha. Talán már nem jönnek el a régi tábori esték, de a közös emlékek, a hű barátok örökre megmaradnak.
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
