Tizenhárom éve, kezdő sürgősségis ápolóként dolgoztam, amikor behoztak egy családot egy autóbaleset után. A szülőkön már nem tudtunk segíteni, mire beértek, meghaltak. Egyedül a 3 éves kislányuk maradt életben, Avery, aki úgy nézett rám, mintha én lennék az utolsó biztonságos ember a teremben.
Úgy kapaszkodott belém, mintha elsüllyedne nélkülem. Ott maradtam vele. Vittem neki almalevet. Kerestem egy gyerekkönyvet. Háromszor olvastam fel egymás után, mert mindig azt suttogta, hogy „Még egyszer”. Egy ponton megérintette a kitűzőmet, rám nézett teljes komolysággal, és azt mondta: „Te vagy a jó.”
Egy ügyintéző félrehívott: „Ideiglenes nevelőszülőhöz kerül. Nincs hozzátartozó.”
Azt vettem észre, hogy már mondom is: „Elvihetem ma estére? Csak amíg találtok valakit.”
„Egyedülálló vagy. Műszakokban dolgozol. Fiatal vagy” mondta figyelmeztetve.
„Tudom” feleltem. „De nem bírom elviselni a gondolatot, hogy idegenek vigyék el.”
Az egy este egy hétté nőtte ki magát. A hétből hónapok lettek, tele lakáslátogatásokkal, szülői tanfolyamokkal a műszakok között, és azzal, hogy megtanuljam, hogyan kell uzsonnásdobozt csomagolni.
Először a fagyasztós sorban szólított „apának”. Csak úgy kicsúszott a száján.
Szóval igen. �-rökbe fogadtam.
Átálltam kiszámíthatóbb munkarendre, amint tudtam, elindítottam neki egy főiskolai megtakarítást, és mindent megtettem, hogy soha ne kelljen azon gondolkodnia, hogy kívánjuk-e őt.
Avery vicces, eszes, makacs gyerekké nőtt, az én szarkazmusommal, és a biológiai anyja szemével (ezt csak egyetlen fotóról ismertem).
Nem nagyon randiztam. Aztán tavaly megismertem Marisát a munkahelyen. Ápolt volt, okos, jó humorú. Avery óvatosan állt hozzá, de udvarias volt. Nyolc hónap után még gyűrűt is vettem.
Egyik este azonban Marisa furcsán érkezett. Nem ült le. A kabátját sem vette le. Csak elém tolta a telefonját, és ezt mondta:
„A lányod valami SZ�-RNYŰ dolgot titkol előled. Nézd meg.”
Éreztem, ahogy teljesen kiszárad a torkom, miközben betöltött a kijelző.
