„Van,amikor az ember nem egy pillanat alatt törik össze, hanem naponta egy kicsit. Nem látványosan. Csak már nem nevet úgy, mint régen.
Már nem mondja,ha valami fáj.
Nem vitatkozik,mert nincs hozzá ereje. Már nem álmodik,
mert egyre kevésbé hisz benne. Csendben leszokik az életről,miközben kívül úgy tűnik, minden rendben. Felveszi a mosolyt, mint egy kabátot, de belül fázik. És senki nem veszi észre, hogy már nem él,csak létezik.”
Ismeretlen











