Mikor a nap első sugarai átmosnak mindent, egy zöld csíkot rajzolva a város szürke foltjai közé, alig várom, hogy elindulhassak a nagyihoz. Vasárnap van. A nap, amikor a világ megáll, és a nagyi varázslatos konyhájából érkező illatok áthatják a levegőt, s vele együtt a szeretet minden zugát. Emlékszel még, milyen volt ez?
A családi összejövetel varázsa
A 80-as évek Budapestjén nőttem fel, ahol a hétköznapok kalandjai még nem voltak túlságosan bonyolultak. Vasárnap reggel az egész család, a nagyszülők, a szülők és a gyerekek, összegyűlt a nagyi konyhájában, ahol a piros kockás terítőt és a vakítóan fehér terítőt összeolvasztotta a hármas rétes, amit mindenki kedvelt.
A nagyi már hajnalban belevágott a főzésbe, és ilyenkor mindig úgy tűnt, mintha az idő nem is létezne. Az illatok szinte beszéltek – a húsleves gőze fűszeres, egyszerre bódító és otthonos; a sült hús ropogós kérge a fogaim között roppant, míg a gyümölcsös piskóta ízét még a legmesszebb élő unokáknak is felidézte. Mindannyian izgatottak voltunk, ki mikor érkezik, és ki hoz magával mit.
Ilona nagynéném, a legfiatalabb a családban, sose jött üres kézzel – mindig hozott valami különlegességet, az idén például házi készítésű savanyúságokat, amiknek a leve harsogó zöld színében még a napfény is tükröződött.
Mikor a konyha megtelt a családodels dolog varázsaival, jókedvű kiabálás zúgott fel, míg a nagyi éppen a fakanállal ütögette a fazekakat. „Gyerekek, ha nem hagyjátok abba ezt a lármát, nem kapjátok meg a desszertet!” – mondta csipogós hangján, majd mindannyian elhallgattunk, mert tudtuk, hogy a nagyi ígérete mindig teljesül. Tulajdonképpen ez volt az ő titkos kulcsa: a családi összejövetel során nemcsak az ételek, hanem a szeretet és az összetartozás ízét is elénk tálalta.
Az ízek és érzelmek találkozása
Eljött az ebéd ideje, és a középpontban a húsleves foglalt helyet. Füstölt húsok, mellek, zöldségek, mindez egy tálban, amit az asztal közepére tettek, mintha az élet mintegy ínycsiklandó emlékszentélye lenne. A leves fakanál mozgása között csak a kuncogások és az ölelések hangzottak– néha elkalandoztam, és a szomszédos “porcica” konyhába is elvittem a gondolataimat, ahol a kislányok már szelfiztek a tükör előtt a nagypapával.
Az édesség, a narancs- és őszibaracklekváros bukta, amelyet nagyi titkos receptje szerint sütött, mindannyiunkat elbűvölt. Mikor egy-egy kocka hirtelen eltűnt a tányéromról, lelkesen néztem a szüleimet, akik eltelt leveseik mellett épp a „Régi idők focijáról” meséltek, míg az öregek a múlt nagyságáról, a régi szép időkről diskuráltak.
Egy pillanatra úgy éreztem, hogy az idő megállt. Családi történetek, nevetések, az étkezőasztal körüli közelségünk összeforrt, akárcsak a nagyi ízletes fogásai. Olyan valósággá vált, amit sosem akartam elveszíteni.
Visszatérő szokások és élmények
Az ebéd után a nagyi már a konyhai teendőkhöz ugrott, mi pedig kiruccantunk a kertbe. A kert egy látványos zöld sziget volt: virágok, gyümölcsfák, és a nagyi fűszerkertje, ahonnan mindig varázsolt számunkra valami frisset és egészségeset. Ilyenkor a napsütéses időt kihasználva kis hazai bajnokságokat játszottunk el, amit a szomszéd gyerekek is néztek. Szaladgálás közel a grillezőhöz, az „Elkaplak!” és „Több nagymama énekel” próbálkozások között mindig egy pillanatra megálltunk, hiszen a közelben lévő piros nagymama szokása volt a kerítésen való átugrás.
A nagyi konyhájából kizúduló ízek, szokások és a szeretet hangzása egy olyan varázslatot képzett, amihez ilyen ízletes emlékek kellenek, hogy sosem engedjük el őket. A nagyi nagyságát nem a mérete határozta meg, hanem a szívében hordozott szeretete, mely minden ételt megédesített.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Vannak különleges ízeid vagy nosztalgikus pillanataid, amelyeket szívesen megosztanál? A nagyi konyhája nem csak az étkezésekről szólt, hanem a családi összetartozás öröméről is – jó, hogy megélhettük ezt, és talán valahol, mélyen magunkban mindannyian őrizzük ezt az ízt.
