Mikor a nap fénye alig bújt meg a dombok mögött, és a világ nyugodt álomba merült, a nagymama konyhájából már szállingóztak az ízek és az illatok. Emlékszel még, milyen volt egy vasárnapi ebéd a 70-es években? Az az érzés, mikor a konyhában a gőzölögve kibújó leves aranysárga, füstölt szalonnával gazdagítva várta, hogy beléharapjunk? A régi ház kövei között a nosztalgia futkározott, óriási kötényével, stílusában feledhetetlen.
A nagyi konyhája – ízek, illatok és melegség
A nagymamám kis konyhája nem volt nagy, de tele volt szeretettel. Az ablakon kiérezte a friss kenyeret, amit a péknél vettem. Két ablakos, lassan foghíjas téglaház volt a mi otthonunk, ahol az első flaszterezésű udvaron a gyerekkor gombfociddal és gyümölcsszezonban a fák alatt mulatozás, nagymamám konyhájának zárói szavával „majd elcsavarog a világ” szavaival fűszerezve élt mellettünk.
Esténként emlékszem azokra a friss gyümölcsökből készült süteményekre is, akár a ribizlis pite, ami az ablakon keresztül hívta a szomszéd gyerekeket, hogy csatlakozzanak a fán található gombfocijohoz. Minden vasárnap a család összegyűlt, és a nagyi, aki mindig ügyelt arra, hogy mindenkinek jusson, az öntöttvas edényeivel varázsolta az asztalra a legfinomabb ételeket. Talán sosem volt olyan húsleves, amihez a nagyinál készültek hasonlíthattak volna!
Ekkoriban minden héten egy “húszforintos” illatokkal teli konyhában ültünk, és a savanyú káposztából készült finomságokhoz egy pincebugyogó literes palackban a saját szörpöm is feléledt. Mindez csodálatosan éles, emlékezetes élményeket hordozott, amikor csak hazaugrottam.
A titkos recept – vasárnapi húsleves
A nagyi húslevese mindig titkos recepttel készült, amit sokan próbáltak utánozni, de sosem sikerült. Az illat már a bejárati ajtó előtt megremegett, és amikor beléptünk, szinte megölelt minket. Egy nagy fazék lassan forrt, az asztalon pedig gőzölgő tányérok várták a család minden tagját. A hús, ami a főszereplő volt, olyan omlós és ízes volt, hogy a lehető legkevesebb fűszer is elég volt hozzá. A sárgarépa és a zeller zöld színű frissessége fátylabon keringett, miközben a világ sorsa felnőtt szívekben zavartalanul zajlott az éttermüken, az asztalon csodálatos munka méltó utánfutásaként.
Ez volt a vasárnapi hagyományaink csúcspontja. Az, hogy a nagyi, fakanál helyett a türelem, szeretet és gondoskodás adagjait mérte, nem csupán az étkezés alapját adta, hanem a családi kötelékek varázslatába is belelendítette. A kabátzsebemben hordozott apró képeslap és a kis szívmelengető üzenetek mindig elkísértek hazafelé, mert az volt rajta, hogy „köszönök mindent, nagyi!”
Őrizd meg az emlékeket!
Vasárnap az uzsonnák, a nagy beszélgetések ideje volt, ahogy a nap a dombokon várta, hogy megváltson minket a babaházak és plüss állatok világából. Mígnem az utolsó falat is elfogyott, a jól elkészített ételek nemcsak a gyomorunkat, hanem a lelkünket is melegítették. Az egész család együtt tölthetett egy órát, sok nevetéssel és a nagyi meséivel fűszerezve.
Első vasárnapi ebédeink emléke örökre megmarad az emlékeinkben, és az élet apró örömeit tapasztalva mindenki számára elérhetővé váltak. Talán már nem jönnek vissza azok a napok, amikor a sütőből kiszaladt finom piték illata terjedt a lakásban, de jó tudni, hogy megéltük ezeket a tiszta élményeket, melyeket nevetési ünneplések öveztek.
Emlékszel még a ti vasárnapi ebédeitekre? Milyen ízekkel és illatokkal költöztetek a nagyi konyhájába?
