Ahogy a nyári napfény átsütött a konyha ablakán, a nagyi ebédjének illata betöltötte a levegőt. Mennyire vágytunk már ezekre a vasárnapokra, amikor a család együtt ülhetett a hosszú asztalnál, és mindenki tudta, hogy ez a nap a közös élményeké és a finom ételek ünnepe! De vajon mitől volt igazán különleges ez az időszak? Engedjétek meg, hogy visszarepítselek benneteket a 70-es évek közepébe, amikor a konyhában már a gőzölgő levesek illata keveredett a friss süteményekével.
Az ebéd és a család
Minden vasárnap délelőtt, amint a nap a sarkunkba világított, az egész család összegyűlt a nagyi házában. A kis konyháját még hosszú éveken át őrizte az a régi, fából készült asztal, amely elképzelhetetlen mennyiségű családi eledelt állt meg az évek során. Apukám és a nagybátyám a kertből hoztak friss zöldségeket, míg a nagyi türelmesen készítette a csodálatos húslevest, amelyről mindenki tudta, hogy a világ legfinomabbja. Ahogy főtt, a fűszerek keveredtek a levegőben, és valami zavarba ejtően otthonos érzéseket keltettek bennem. Minden vasárnap egy külön ünnep volt, még ha a hétköznapi cselekvések tűntek is fel a legfőbb szereplőknek.
A nagyi mindig egy kicsit izgatottan készült az ebédre, mintha tudta volna, hogy az étkezés során nemcsak az ízekről, hanem a családi kötelékekről is szó van. Az asztal körül ülve már a második fogásnál ott voltak a különleges „gebék”, azaz fűszerezett, diós sütemények, amiket csak a nagymamám tudott ilyen jól elkészíteni. Mindenki csak ült, beszélgetett, és néha beszólt, hogy „miért főzzük megint ugyanazt?”, de aztán mindenki tudta, hogy más ízek is várnak ránk, hisz negyedórák múlva már az is benne volt a levegőben, hogy a nagyi süteményébe is belefogunk. Az unez marcipános, a másik meg túrós volt, és mindkettőt szerettem!
Az ízek és a varázslat
Egy emlékezetes pillanat volt, amikor először készítettünk közösen túrós rétest. Míg a nagyi a tésztát gyúrtam, én egy kicsit ügyetlenül próbáltam az almát pucolni. Türelmesen megmutatta a mozdulatokat, és azt a fura érzést, amikor az alma héját a legelső rétegig el tudjuk olyan könnyedén távolítani. „Az almának is megvan a maga szépsége” – mondta, és belemaradt a süteménybe, míg a konyhában zene szólt a rádióból. Kitöltötte az egész teret, és mintha mindenki a nagyszoba ajtójából már valami különleges dologra várt volna.
A sütemény finomsága mellett az összes családi anekdotára és a nagyi történeteire is emlékszem, ahogy kérdezett minket, mire vágyunk, és mindezt egy szendvicsnyi világossággal és türelemmel tette. Az evés közbeni nevetések és a szívek melegsége elmondhatatlanok voltak. Ezen a délutánon, ahol a konyha sarkában egy régi kazettás magnó is csak azért figyelt, hogy a zenével a hangulatot fűszerezzük, valósággal életre keltette a hétköznapokat.
Már a legtöbben tudják, hogy a nagyi létrehozta ezt a varázslatot, ami az étkezéseinket illette. Dédelgetett álmaink és az álmokkal teli pillanatok mindig az asztalnál valósultak meg, ott, ahol a család együtt ünnepelte a hétvégét. Emlékszem, ahogy a sütőtökös pite közelébe érve valamikor lázba hozta a szívemet, még abban az idilli világban, ami körbeölelt minket.
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
Nem léteznek olyan pillanatok, amiket szavakkal el lehetne mondani. Ezért emlegetjük a régi időket, és talán éppen ezért jönnek elő az emlékek a régi fotóalbumokból, ahol az összes mosolygós arcunk ragyog. Igen, lehet, hogy a régi világ már sosem tér vissza, viszont a melengető, nosztalgikus érzés, amely a vasárnapi ebédek körül valaha is létezett, sosem fog elmúlni. Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
