Egy tál friss, gőzölgő húsleves, illatos pogácsa, és a nagyi mosolya – nem is tudom, mitől lenne szebb egy vasárnap, mint így, gyerekként. Mindenki bemutatkozik a konyhában: a fakanál, ami mindig a nagyi kezében volt, a nagy zöld márványtál, amelybe a család összes titkos receptje beleferdült, és a napfény, ahogy szűrődik be a kis konyha ablakán. Van-e ma még olyan nagyi, aki készít a titkos ételeiből? Vagy csak mi, gyerekek emlékezünk arra, milyen varázslatos volt a régi idő?
Vasárnap délelőttök a nagyinál
A 70-es évek tavaszi reggelinek illatára ébredt a város. Sültek már a füstölt kolbászok, és a ház körüli gyümölcsfák virágai pompáztak a napfényben. Kora reggel érkeztek a rokonok is, apám öccse, nagynéném, és a gyerekek, akik hamarosan szinte életre keltek a ház teljes terjedelmében. A nagyi konyhája kicsit kicsi volt, de sosem éreztük magunkat szűknek benne. Mindig volt hely bőven: a levegő tele volt szívekhez közelálló illatokkal, és az asztalnál egymásnak meséltük aznap délelőtt legkedvesebb történeteinket.
Néha fel-felcsendültek a régi slágerek a rádióból, Varga Miklós és Bródy János dallamai vegyültek a konyhai zörejekkel. A nagyi a tűzhely mellett állt, a bogrács közelében, mint egy igazi alkimista, aki tudja, mi kell a varázslathoz. Egyszer csak egy csengettyű hangja hallatszott – a helyi bolt fülsüketítő zaja. „Ez biztos a szódás ember!” kiáltotta a nagypapa, és én már sprinteltem is az ajtóhoz, hogy elkapjam a legújabb üdítőt.
A titkos recept és az illatos pogácsa
Az igazán emlékezetes rész azonban mindig a tálcára rakott pogácsák voltak. A nagyi elképesztő pogácsái! Hogy mi volt a titkuk, soha nem árulta el, de mikor a tésztát a kezével gyúrta, mindig járt a szája, és elmesélte, milyen is volt fiatal lányként a piacon. Kalapot viselt, halászlét főzött, és mindig megnevettette a szomszédokat. „Addig nem adom a receptet, míg meg nem ígéritek, hogy csak otthon sütitek!” – mondta szigorú arccal, majd egy mosoly ült ki az arcára.
Egy különös tudomány volt az, amikor ő az alapanyagot összegyúrta. Ami a tálban épphogy tűnt lisztnek, tűnt íznek, abban biztos voltam, hogy a nagyinák titka az egész szenvedély. Minden karikára kelt túrós, sajtos és sonkás variáció szinte szárnyalt a gőzölgő, frissen kisült dagadványok mellett. Volt olyan, hogy a fókuszrajongók közécsodás hálátlan fiatalok is beugrottak: „Bárcsak neked is lenne nagymamád, aki így főz!” – írták egy szendvicsre írt üzenetbe.
Múltidézés az asztalnál
Az ebédidő megérkeztével az asztal körül gyülekezett mindenki. Vasárnapi ételeink külön világa volt: bőven volt húsleves, házi készítésű tájfűszeres pörkölt, és a híres nagyi krumpli saláta. A gyerekek azonnal megölték az éhes gyomrukat, de édesen vigyázva közben a felnőttek beszélgetésére, hiszen ez volt a vigyázni való magánügy is. Emlékszem, az Ugyanaz a másik nagyi elmondta, hogy ő nem is venne kenyeret a boltban, hiszen a saját sütésű mindig jobb.
De a legszebb az volt, amikor együtt énekeltük azokat a régi dalt, amiket a nagyi ismerettett meg velünk. Sokan már talán nem is tudják, de a szövegek örökre a szívünkből maradtak, ahogy együtt ajánlgattuk az ünnepek alatt a dalkotráltásokat. „Milyen szép is volt a régi idő!”
Te mire emlékszel ebből az időszakból? A nagyi tálkájában és a család Kovács utcai ozoráiban elmesélt mesék mind-mind örökre ott élnek a szívünkben. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor a világ egy kicsit más volt, de a szeretet, az összetartozás és a varázslat mindennapjaink része volt. Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
