Végre elmondhatom, hogy elértem azt a pontot az életemben, amikor sok mindent tisztáztam.
Nagyon nagy árat kellett fizetnem ezért az átláthatóságért, meg kellett értenem, hogy a mellettem lévő emberek nem mindig azok, akiknek látszanak, és legfőképpen nem azok, akiknek mondják magukat.
Rájöttem, hogy már nincs kedvem vagy időm megérteni egy csendet vagy egy hiányt. Már nem érdekel egy motiválatlan csend vagy egy helytelen dühkitörés megfejtése.
Túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy megálljak és meghallgassam azokat, akik nem tudják, mit mondjanak, és ezért véletlenszerű szavakat keressenek, azokhoz, akik megítélnek olyan dolgok miatt, amiket ők maguk tesznek.
Nem hagyom, hogy bárki bűntudatot keltsen bennem, büntessen, leèrtèkeljen.
A hibám, mint tökéletesen empatikus ember, mindig az volt, hogy “átéreztem” és megosztottam másokkal az érzelmeket és helyzeteket, amiket megtapasztaltam, de nem minden ember jó, sajnálom, hogy bevallom.
Az élet tanít, és nekünk is tanulnunk kell. Olyan ez, mint amikor túl sok szeretetet adsz. Nem tanítasz meg szeretni.
– Paola Delton
