Egy meleg nyári napon Kovács épp hazafelé teker a városból a kis tanyájára.
A nap már lebukóban van, a földút porzik a kerekei alatt, ő pedig fütyörészve élvezi a csendet meg a friss levegőt.
Egyszer csak észreveszi, hogy előtte pedálozik valaki:
a szomszéd tanyáról a fiatal asszony, Pappné, kosarában frissen sütött kenyérrel, a fején kendő, amit épphogy tart a szél.
Kovács felzárkózik mögé, és jókedvűen ráköszön:
– Adjon isten, Pappné!
Az asszony erre akkorát ugrik rémületében, mint egy megriadt őz, majd még nagyobbat ránt a kormányon… és egy pillanat múlva már bukfencezik is az árokba.
Két lába az ég felé mered, szoknyája felcsúszik, és Kovács döbbenten látja:
bugyi bizony sehol.
Pappné vörös fejjel próbál feltápászkodni, zavartan babrál a szoknyájával, miközben magyarázkodni kezd:
– Nézze már, Kovács szomszéd… látja mekkora pechem van!
Kovács végignéz rajta, előbb az árokra, majd vissza rá, aztán lassan megcsóválja a fejét, és halkan, de jelentőségteljesen megszólal:
– Háát… mifelénk ezt másképp hívják…
