Vadászat után – szokás szerint – a kocsmába tért a díszes kompánia.
A vadászok a poharaikkal megrakott asztal körül, a vizsláik az asztal alatt pihenték ki fáradalmaikat.
Éppen a kutyákról esett szó, és főleg a velük való dicsekedés és ugratás vette kezdetét:
– Az én vizslám télen a víz alól is kihozza a kacsát -dicsekszik az egyik vadász.
– Az enyém ezt már kölyök korában tudta.
Három héttel ezelőtt azonban egy bikát lábon lőttem.
Három nap múlva a szomszéd határból terelte vissza a bikát a rálövés helyére -így a másik.
Mire a harmadik:
– Ez mind semmi.
A múlt heti vadászat után történt, hogy amikor hazafelé tartottunk, a kocsma bejáratánál a vizslám roppant vadul rángatni kezdte a pórázt.
Szinte eszét vesztve húzott befelé az ajtón.
Sokszor megtanultam, hogy a vizslára hallgatni kell, hát bementem.
A vizsla odaszaladt az egyik asztalhoz és az egyik lábát szabályosan elemelve „állta” az egyik ivócimborát.
Nem tudtam mire vélni a dolgot, és mivel senkit sem ismertem az ott ülők közül, odamentem és bemutatkoztam.
Nos, akkor derült fény vizslám magatartására.
Képzeljetek, az illetőt Fácán Imrének hívták.
