Egész életemben talány volt számomra, miért látogat apám minden éjjel a kertünk végében található óriási fűzfához. Szinte árnyékként osont ki a házból, arca komor, mégis döbbenetes nyugalma volt. A rejtély, amit a fa hordozott, régi gyermekkori emlékeim óta foglalkoztat. Miért? Miért pont oda? Gyakran néztem ki az ablakon éjjel, ahogy apám lassan, szinte szertartásosan halad a kert végébe, ahol a fűzfa állt. A fűzfa ágai mintha oltalmaznák őt. Sohasem mertem megkérdezni tőle, miért jár oda. Apám mindig is szerető volt, de ez a rituálé szentnek és megváltozhatatlannak tűnt. Szemében a szomorúság és a béke érdekes elegye látszott.
Évek teltek el, édesanyám, Eszter, mindig mosolyogva figyelte apámat, mintha ő is ismerné a titkot, ami megnyugtatta volna. Mikor már nagylány lettem, egy este összeszedtem a bátorságom és rákérdeztem. „Apa, miért jársz mindig a fűzfához?” – kérdeztem halkan. Mosolyodott, de a szemében villant a régi bánat. „Egy nap majd megtudod, kislányom. Ez egy gyönyörű és szomorú történet.”
Nehéz időszak következett, apám már nem volt velünk. Hiánya hatalmas űrt hagyott maga után. Egyik éjjel már nem bírtam tovább a magányt, és magam is a kert végéhez sétáltam, a fűzfához. A holdfény furcsa módon megvilágította az ágait. Egy kis, faragott fakorsó bukkant fel a gyökerek között, belevésve két név: „Eszter és Virág – �-rökké”.
Közöny fogott el. Ki volt Virág? Emlékeim között kutatva találtam rá apám naplójára, ahol utolsó bejegyzés a fűzfáról szólt. Megírta benne, hogy még mielőtt én megszülettem, anyja egy ikrekkel volt terhes. Az egyikük, Virág nem maradhatott velünk. Apám minden este a fűzfához ment, hogy meséljen Virágnak. A fűzfa már nem volt több a titkok fája. Ma már egy emlékmű, a szeretet és az örök hűség szimbóluma. Azóta én is odajárok, nem szomorúságból, hanem tiszteletből és emlékezésként. A fűzfa, apám, anyám és Virág mind összeköt minket, egy láthatatlan, örök szállal. A kert vége felé suttogja az éjnek az örök titok: az örök szeretet.
