Ragyógóan boldog voltam, amikor lányom, Liza hozzámegy Dánielhez. Még jól emlékszem, mikor először hozta el nekünk, lelkesen mesélt a férfiról:
– Anya, el sem hiszed, mindössze 23 éves, de már sikeres üzletember. Az apja állami tisztviselő, az anyja pedig egy bolt vezetője.
– Drágám, de ez nem a lényeg – próbáltam elmagyarázni neki.
Liza mindig úgy érzett, hogy nem lenne méltó egy ilyen emberhez, pedig igazán tehetséges lány: általánosban és a gimnáziumban is nagyon jó tanuló volt, az egyetemet kitüntetéssel végzett, zenél és társastáncol. Nem voltunk szegények, mindig megvolt mindenünk, amire szükségünk volt, ezért kértem Lizát, hogy hagyja abba a felesleges öncsökkentést, hiszen Dánielnek nagyon szerencsése, hogy ilyen felesége van.
Az idő telt, a fiatal pár összeházasodott és Dániel lakásában kezdtek élni. Később pedig megszülettek az unokáim is. Liza soha nem panaszkodott, bár én láttam, hogy nem minden olyan rózsaszín a családjukban. Dániel nem szeretné, ha Liza dolgozna. Ő úgy gondolja, hogy a nőnek a gyerekek mellett a helye, és csak a háztartással kell foglalkoznia. Nem engedte, hogy bárhová is menjen – sem a barátaihoz, sem hozzám. Liza csak akkor tudott hozzám szaladni néhány percre, amikor Dániel dolgozott, és ezt is titokban kellett tennie.
– Nincs otthon semmi dolgod? – tette szóvá Dániel.
Dániel nem volt rossz ember. Liza biztonságban érezte magát a közelében, és mindent megadott neki, amire szüksége volt. De ő nem járt szórakozni, és nem vett részt semmilyen összejövetelen – csak teázni jött hozzám. Nekem már 68 évesen, főleg a férjem halála óta, nagyon magányos voltam. Liza ezt megértette, és igyekezett minél többet velem lenni. De néha, amikor este felhívtam, halkan mondta:
– Anya, most nem tudok, Dániel itthon van.
Nem fogtam fel, mi történik. Tényleg nem engedi, hogy a saját anyjával beszéljen telefonon?
Egyik nap Liza nálam járt, amikor hirtelen csengett a telefonja. Véletlenül hallottam a beszélgetést.
– Hol vagy? – kérdezte Dániel.
– Elszaladtam anyához – válaszolta Liza.
– Mire? – kérdezett vissza élesen.
– Csak, hogy megnézzem hogy vagy – felelet Liza.
– 10 percnél tovább ne maradj ott!
Nem hittem a füleimnek. De Liza bólintott, és pontosan 10 perccel később már rohant is vissza, félve attól, hogy Dániel megtudja, ha késésben lenne.
Aznap este nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Másnap úgy döntöttem, személyesen beszélek Dániellel.
Amikor megérkeztem, Dániel arcán a meglepődés tükröződött – nem szereti az előzetes bejelentés nélküli látogatásokat.
– Anya, mi történt? – kérdezte Liza.
– Szeretnék Dániellel beszélni– válaszoltam.
– Hallgatom – mondta Dániel, próbálva leplezni az ingerültségét.
– Miért nem engeded, hogy Liza kapcsolatban maradjon velem? – kérdeztem őszintén.
– Nem vagyok ellene, hogy van köztetek kontakt, csak szerintem felesleges időpocsékolás – válaszolta Dániel.
– És szerinted jó, ha Liza úgy érzi magát, mintha börtönben lenne? –nem tudtam visszafojtani a felindulásom.
– Nem, de mi egy család vagyunk, és a mi családunknak megvannak a maga szabályai – válaszolta hidegen Dániel.
– Gondoltad már, hogy mi lesz, ha a gyerekek felnőnek, és már nem szánnak rád egy percet sem?
Próbáltam bemutatni neki a helyzetet az én nézőpontomból, de hiába. Végül Liza reakciója a legmegdöbbentőbb volt. Mérges volt rám, amiért Dániellel beszélni próbáltam. Most nem tudom, mitévő legyek. Félek, hogy a lányom rossz helyzetbe került. Mit tegyek – nézzem mindezt tétlenül?
