Pontosan két héttel ezelőtt ünnepeltem a 50. születésnapomat. Őszintén szólva még a nap indítása sem tűnt úgy, mintha ma lett volna a világon. Ájultan a konyhába mentem reggelizni.
Az asszony, akit a feleségemnek hívok, fel sem nézett, el sem engedett egy “Jó reggelt” üdvözlést. Még egy “Boldog születésnapot” sem. Hasonlóan a gyermekeink is úgy tettek, mintha ma lenne a legunalmasabb nap az életükben. Már az iroda felé vezető úton is úgy éreztem, mintha nem lenne itt semmi boldogító.
Megérkezve az irodába, Mari, a hűséges titkárnőm, rögtön felállt és ezzel fogadott:
“Boldog születésnapot, főnök!” Itt már kezdtem némi örömömet érezni. Legalább valaki, aki emlékezett a születésnapomra! Folytattam a munkát egészen délig.
Éppen dél volt, amikor Mari óvatosan kopogtatott be az irodámba és azt javasolta:
– Főnök, ma a születésnapját ünnepeljük. Mit szólna egy kis ebédhez, csak mi ketten? Nem a megszokott étterembe mentünk, hanem egy puccos, vidéki vendéglőbe, hogy egy kicsit feltöltődjünk. Lenyomtunk két Martinit, majd elmerültünk az ízletes ételekben.
Útközben hazafelé Mari elindított egy másik ötletet: “Tudja, milyen nagyszerű ez a nap, ráadásul ma ünnepli a születésnapját. Ne menjünk vissza az irodába! Menjünk fel hozzám és igyuk meg ott a délutáni kávét!” Így felsétáltunk hozzá, ahol véletlenül még két Martinit nyomtunk le, és lazítottunk néhány szál cigarettával.
Valahogy közben Mari felajánlotta: “Ha nem zavar a dolog, felveszek valami kényelmesebbet. Azonnal itt vagyok, csak elugrok a hálóba.” Néhány perc múlva visszatért, a kezében pedig egy születésnapi torta volt. Mögötte pedig az asszony, a gyerekek és néhány szűk munkatársam is felbukkant, énekelték a “Boldog születésnapot” dalt. És így találtam magam ott, csupasz voltam, csupán egy rongyos zoknival közönség előtt!
