Emlékszel még, amikor a nyári napok hosszúnak tűntek, és a világ tele volt lehetőségekkel? Amikor a legnagyobb problémánk az volt, hogy melyik fáról kezdjünk el bújócskázni, vagy hogy ki szerzi meg a legutolsó kék Dér bubit az utcán? A 80-as években nem voltak okostelefonok, de annál több barátság és igazi, hamisítatlan gyermeki öröm.
Az utcák növelték a gyereket
Néhány méter gyaloglás a házunk előtt, és máris a grundon találtam magam. A kegyetlen nyári hőség ellenére a levegőben ott lebegtek a gyereknevetések és a verebek csicsergése. A grund mint egy titkos világ, amelyet csak mi, a környékbeli gyerekek ismertünk. Mindig tele voltunk kalanddal. A falakon graffiti üzenetek hirdették kitartó barátságunkat: „Mátyás király, Róka és Farkas”. A barátokkal együtt jártunk haza a suliból, és a tanáraink néha – na jó, gyakran – úgy tettek, mintha nem hallanák a leszaladt, örömteli kiáltásokat.
Még a felnőttek is tudták, hogy bármi is történik, itt, a grundon gyerekek vagyunk, akiknek a világ a lábai előtt hever. Egyenként jöttünk, hogy a szomszéd utcák gyermeki szövetét megszőjük. Laci, a kis mindentudó, mindig hozott ötleteket, hogy mit is csináljunk. Istenem, hány különböző játékot találtunk ki! Az ötletes kivitelezésre sosem voltunk restek: a régi gumiabroncsokból csodás bújócskákat építettünk, a locsolócsövek pedig híd szerepét töltötték be egyszer-egyszer.
A régi szokások íze
Egyik nyári összejövetelünkről különösen emlékezetes maradt a joghurtos gyümölcs, amit a főszomszéd nénink készített. Ő volt az igazi „cukrász” a mi kis világunkban. Az ő keze alól kerültek ki azok az édes, tartalmas desszertek, amelyek nélkül nem lett volna teljes a nyár! Képzeld el, ahogy a napra tettük a gyümölcsös joghurtot, és ott gőzölögtek a nap melegében. Az íze, ahogyan elolvadt a szánkban, olyan emlék, amit még ma is őrzök. Az udvari teraszon, szőnyegként elterített pokrócalájra ültünk, lélegzetelállító ízélmények között fecsegtünk a jövőről, miközben a napfény egyre alacsonyabbra süppedt.
Aztán ott volt a mindenki által ismert „vicces” felnőtt, aki mindig elmondta a legutolsó viccét a gyerekeknek. Hogy beszélni nehezen tudtunk a szülőkkel? Nem! Amikor ő mesélt, úgy terjedt el a nevetés, mint a tűz a száraz fűben. Őt sosem tudtuk megunni. Mindig feltette a kérdést: „Ti jók voltatok?” Mi meg persze csak nevetgéltünk és fuvarozgattuk a kis titkainkat egymás között.
De jó lenne újra élni ezeket a napokat!
Ezeket az emlékeket sokszor nosztalgiával idézem fel, és igazság szerint, néha elképzelem, mi lenne, ha visszamehetnénk abba az időbe. Tölthetnénk újra a nyári estéket a grundon, a barátokkal, a friss gyümölcsökkel és a nap utolsó sugaraival. Talán a felnőtt élet rohanása miatt sokan elfeledték ezeket a pillanatokat, de biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálta a maga grundját, ahol a barátság megszületett.
Azt hiszem, a legszebb az volt, hogy senki sem gondolt arra, hogy mindjárt vége lesz ennek az idilli gyerekkornak. A barátok örökre barátok maradtak. Soha nem számoltuk a napokat. Igen, talán nem minden nap volt felhőtlen, de a nevetések és a játék időtlen szála megmaradt. Ilyen értelemben talán egyre csak egyre emlékszünk. Te mire emlékszel ebből az időszakból?
