Az 1990-es évek falusi művelődési házában egyetlen beteg színész is elég volt ahhoz, hogy veszélybe kerüljön a hónapok óta próbált előadás. Amikor a főszereplő az utolsó próbán kiesett, a társulat a helyi postást küldte színpadra egy szűk cilinderben, összecserélt jelmezek között. A nézőtéren ott ült a lánya is, aki előzőleg arra kérte: legalább őt ne hozza szégyenbe.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
A főszereplő hangja egyszer csak elfogyott
1996 márciusának utolsó szombatján már délután kettőkor égett a villany a művelődési ház nagytermében. A színpad fölött poros reflektorok melegedtek, a függöny mögött zománcos lavórban áztak a sminkes szivacsok, a büfében pedig ládaszám állt az üveges Traubisoda. Estére a helyi színjátszó kör A félreértett örökség című bohózatát hirdették. A kézzel festett plakátok két hete ott lógtak a tanácsháza utódjaként működő polgármesteri hivatal, az ABC és a buszmegálló üvegtábláján.
A főszerepet, a mindenkit rászedő vidéki ügyvédet Barta Pali, a Volán sofőrje játszotta. A délutáni főpróbán azonban előbb csak rekedten beszélt, aztán a második felvonás közepén már egyetlen hang sem jött ki a torkán. A rendező, Marika néni mézes teát főzött neki a klubszoba rezsóján, de Pali végül csak tátogni tudott. Az ügyeleten gégegyulladást mondtak, és szigorú hallgatást rendeltek el neki.
A társulat a színpad szélén ült, lábukat a nézőtér felé lógatva. A jegyek elfogytak, a környék két falujából különbuszt is szerveztek. Elhalasztani nem lehetett. Marika néni ekkor nézett rá Sárközi Lajosra, a postásra, aki addig a súgólyuk mellett rendezgette a lapokat. Lajos minden próbán jelen volt, mert eredetileg egy kétmondatos végrehajtót alakított, és ha valaki hiányzott, ő olvasta a szerepét. Az ügyvéd szövegét szinte kívülről tudta.
„Csak engem ne égess le”
Lajos nem akarta elvállalni. Negyvenhét éves volt, naponta végigkerekezte a falut sárga postástáskájával, mindenki ismerte a mozdulatait, még azt is, hogyan igazítja meg a szemüvegét, mielőtt átad egy ajánlott levelet. A színpadon azonban másképp nézik az embert. Ott nem lehet a kapufélfának támaszkodva elviccelni, ha elakad a mondat.
A tizenhat éves lánya, Réka a büfében segített zsíros kenyereket kenni. Amióta felvették egy városi középiskolába, egyre kényelmetlenebbnek érezte a falusi ismerősséget. Attól tartott, új osztálytársai egyszer meglátják az apját, amint rikító mellényben hadonászik egy amatőr előadáson. Amikor meghallotta, mire készülnek, félrehívta Lajost a ruhatárhoz.
– Apa, ezt ne. Ha elrontod, évekig erről beszélnek – mondta halkan. Aztán, mintha enyhíteni akarná a mondatot, hozzátette: – Legalább engem ne égess le.
Lajos nem felelt rögtön. Felesége halála óta ketten éltek a szolgálati posta mögötti lakásban, és az utóbbi időben egyre több mondat maradt közöttük befejezetlenül. Végül visszament a színpadra, felvette Pali kopott szerepfüzetét, és azt mondta Marika néninek, hogy megpróbálja. Nem azért, mert biztos volt magában, hanem mert látta a többieken: ha ő nemet mond, aznap este nem gördül szét a bordó függöny.
A cilinder jó volt, csak éppen más fejére
Az ügyvéd jelmezének legfontosabb darabját, egy fekete cilindert a szomszéd község fényképészétől kérték kölcsön. A kalap egykor műtermi kellék volt; esküvői tréfaképeken viselték a vőlegények. Lajos fejére alig ment rá. Marika néni belülről kivette a megsárgult papírcsíkot, de a cilinder így is a halántékát szorította.
A nagyobb baj akkor derült ki, amikor szétnyitották a jelmezes bőröndöt. A ruhákat előző este kimosták, majd két egyforma, barna műbőr táskába csomagolták. Az egyik táskát azonban Pali hazavitte, benne az ügyvéd fekete kabátjával és csíkos mellényével. A művelődési házban egy keskeny női mellény, egy molyrágta frakk és Lajos kék postászakója maradt.
A kellékes, Ilonka kétségbeesetten nyomta Lajos kezébe a női mellényt, amelynek csak az egyik oldalán volt gombsor. A frakk ujja rövidnek bizonyult, a postászakó viszont méretre illett. Végül arra varrtak nagy öltésekkel két aranyszínű függönyzsinórt, a féloldalas mellényt pedig nyitva hagyták alatta. A váll-lapos, kék zakóban és cilinderben Lajos úgy festett, mintha egy különösen ünnepélyes levélkihordásra indulna.
Réka a kulisszák mögül nézte. Először a szája elé kapta a kezét, aztán szó nélkül elővette a varródobozból a fekete cérnát, és megerősítette a lazán fityegő zsinórt. Nem kért bocsánatot. Lajos sem említette a ruhatári beszélgetést. Csak tartotta a karját, amíg a lánya elharapta a cérnát.
A nézőtér nevetett, de nem rajta
Fél hétkor megtelt a terem. A kabátokból olvadó hólé csöpögött a széksorok alatt, a bejáratnál összekeveredett a kölni, a dohányfüst és a büféből érkező pirított hagyma szaga. A magnóból induló zenét egy pillanatra megnyújtotta a kazetta, majd szétnyílt a függöny.
Lajos első mondata hibátlanul sikerült. A második jelenetben azonban rossz ajtón lépett be, és szembetalálta magát a komornyikot játszó iskolaigazgatóval. Mindketten ugyanazt a mondatot várták a másiktól. A csönd egyre hosszabb lett. A súgó hiába lapozott: Lajos beugrása miatt a végrehajtó szerepét is más kapta meg, így a súgólyukban az üresen maradt példányok között keresgélt.
Ekkor Lajos levette a cilindert, belenézett, és így szólt: – Kérem, ebben a házban már a gondolataimat is rossz helyre kézbesítik.
A mondat nem szerepelt a darabban. A közönség felnevetett, az iskolaigazgató pedig megértette, melyik jelenet következik, és rávágta a saját szövegét. Ettől kezdve a hibák nem akadályok, hanem kapaszkodók lettek. Amikor leszakadt az aranyzsinór a postászakóról, Lajos azt állította, hogy az örökösödési ügy már az egyenruháját is felbontotta. Amikor a cilinder a földre esett, a lábával ügyetlenül félrelökte, majd az egész jelenetet úgy játszotta végig, mintha az ügyvédje titkai gurultak volna az asztal alá.
A harmadik felvonás végén nem zúgott fel rögtön a taps. Volt egy rövid, bizonytalan pillanat, amíg a szereplők felsorakoztak. Aztán valaki az első sorban felállt, utána még ketten, és a teremben olyan erővel kezdtek tapsolni, hogy a függöny rúdja beleremegett.
A szerepfüzet hazakerült a postástáskába
Az előadás után a társulat a klubszobában szeletelte fel a krémest. Pali is visszajött az ügyeletről, nyakán vastag sállal, és beszéd helyett egy papírra írta: „Jobb voltál, mint én.” Lajos tiltakozva legyintett, de a papírt összehajtotta, és eltette a szerepfüzet lapjai közé.
Réka csak akkor találta meg, amikor már pakolták a székeket. A cilinder az egyik asztalon állt, mellette a lefejtett függönyzsinór és a féloldalas mellény. A lány felemelte a kalapot, megvizsgálta a belsejét, majd óvatosan az apja fejére tette. Ezúttal nem nyomta le teljesen.
– A városban ezt úgysem hinnék el – mondta.
Lajos azt hitte, Réka szégyelli az estét, de a lánya elmosolyodott. – Azért hétfőn elmesélem nekik.
Másnap reggel Lajos a megszokott időben indult kézbesíteni. A cilinder már visszakerült a fényképészhez, a kék zakóról lefejtették az aranyzsinórt. A postástáska mélyén azonban ott lapult Pali kézzel teleírt szerepfüzete. Nem volt rá szüksége a körúton, mégsem hagyta otthon. Mintha bizonyíték lett volna arra, hogy az ember ugyanabban a ruhában is lehet valaki más, mint akinek naponta látják.
Évek múlva a faluban sokan már nem tudták felidézni a darab címét, és abban sem értettek egyet, valóban leesett-e a cilinder a második felvonásban. Arra viszont emlékeztek, hogy a postás egyetlen este alatt megtanulta: a szégyen nem akkor kezdődik, amikor hibázunk mások előtt, hanem amikor félelemből meg sem próbáljuk. Réka pedig attól az estétől nem lehajtott fejjel mondta ki, mivel foglalkozik az apja.










