Emlékszel még arra az ízre, amikor a nagyi szigorú, de végtelenül szeretetteljes tekintete mellett vágod fel az illatos piskóta tortát? Milyen érzés volt, amikor a nyári szünet első napján együtt bicikliztetek a barátokkal, vagy éppen a közeli erdőben felfedezni indultatok? A 70-es évek kisvárosi gyerekkora nem csak egy időszak volt, hanem egy különleges életérzés, amely tele volt barátsággal, izgalommal és apró csodákkal.
A nyáresték varázsa
A város szélessége nem tűnt soknak, de nekünk, gyerekeknek, a felfedezések hatalmas kalandokat jelentettek. A nyári szünet szinte végtelennek tűnt. Az éjszakai csillagfénybe burkolózó utcákban, a cicákkal a lábunk alatt, nekiláttunk elfogni a gyerekboldogság legkisebb szikráját. A lányoknak még a Csimota könyvek váltak a besúgóivá, amikor a fiúkkal „bunkert” építettünk a régi garázs mögötti bozótban. Minden este ülhettünk ott, bármiféle közelséggel a felnőtt világ felé, és remélhettük, hogy senki nem talál ránk.
A nagyi kis háza mindig vonzott, főleg a júliusi forróságban. Az ablakon át jött az illat – a sütemények, főétkezések erős varázsa, amit a konyha képeiben beleírtam a gyerekkoromba. Akkor még nem tudtam, milyen nosztalgiát fognak hozni ezek az ízek, de a nagyi mosolya mindent elmondott. Minden hétvégén, ha jó gyerek voltam, a tortát magam vághattam fel. A piskóta és a krém szimfóniája, amely minden falatban ott rejlett, elég volt ahhoz, hogy emlékeim őrzőjévé váljon.
„Puding? Jajj, gyerekek, minek az?”
Ha egy napra visszautazhatnék az időben, a nyár közepét választanám. Emlékszem egy különösen forró napra, amikor a nagyi tortáját kellett még kiegészítenünk egy gyors fagyival. Barátokkal körbeültük az asztalt, és olyan bátorsággal választottuk ki az összes ízt, ahogy felnőttek sose mertek volna. A stílusunk bár el sem érte a középkorúakét, a felnőttek világa zavartalanul haladt mellettünk.
Mindig ott volt a nagyi, aki a kegyelem megtestesítője volt. Ő hozta az igazi élvezetet és a varázslatot, a tiramisut nem bántottam, de a gyümölcssalátát kifogásoltam. „Puding? Jajj, gyerekek, minek az?” – vigyorgott, miközben mi az ócska papírszalvétás pogácsát falatoztuk, 0,5 literes üvegekben. „Ha fagyit akartok, meg is csinálhatjátok a magatokénak!” Még nem tudtuk, hogy a felnőtt élet nem mindig ilyen „libasétaként” jár.
Ekkoriban a legjobb dolog az volt, hogy a nyár nemcsak a barátokat hozta el, hanem az új lehetőségeket is. Az összes bunyózós találkozónktól elzárva, a négysávos játékon vagy a „Döglött rókán”, az egykor népszerű moslakó-beszélgetésekben töltöttük az időt. Szerettük a nevetést és a nevet befelé, amíg a nap eltűnt a horizonton.
A gyermekkori boldogság emléke
A nyári napok sok utat mutattak. A felnőtté válásról való ábrándozás mellett ott voltak a nagyi tortái, a puszta örömszerző pillanatok, az izzó barátságok és a közösen átéltek. Mint egy régi kazettán, ami tele volt a legszebb emlékekkel, úgy érkezett el a nyár vége. Az utolsó estéken megfogadtuk, hogy folytatjuk a nyári várakozást, ősszel találkozunk újra, szorosan összebújva ott, a kis garázs mögött, az álmok mesebeli városában.
Olyan emlékek ezek, amelyek soha nem érnek véget. Még ha csak egy kis csésze teát is iszunk az utcán, az íz sokáig velünk marad. Te mire emlékszel ebből az időszakból?
