Most már némi távolságból, harminchét évesen, egy rákbetegség és egy elhagyás túlélőjeként mondhatom ezt: minden nehézség, akár még a legkilátástalanabb is, felkészíthet minket jobban a jövőre.
A diagnózisom után nem volt könnyű időszak. Az átélt éjszakák és a testi fájdalom feszültsége, egy egész életen átívelő félelem gyötri az embert. A reményem a szeretet ereje volt, az a hit, hogy ha egymáshoz bújva álljuk ki a rosszat, túlélhetjük.
A férjem azonban, ahogy a gyógyulás hajnala sejtelmesen fel-fel villant, egyszer csak a szemembe nézett, és kimondta azt a mondatot, ami mindörökre velem maradt: “Nem tudom tovább nézni a szenvedésedet. El kell mennem.”.
Talán nem is sejtette, hogy már felkészültem erre. Amikor elmegy az ember, aki mellett tartottál, akiben megbíztál. Akkor, amikor egy észrevétlen szándék jelei az arcán már előrevetítették ezt a pillanatot.
Finoman szólva voltak sejtéseim. Valami furcsa hidegség uralkodott el rajtunk, később érkezett haza, csökkent a kommunikáció. Olyan volt, mintha búcsút intett volna nekem már régen. Ezért vettem magamnak egy saját bankszámlát, és az ott gyűjtött megtakarításaimat félretettem. Nem bosszúból tettem ezt, hanem egyszerűen önvédelemből.
A készültség úgy jelent meg, hogy orvosi, érzelmi és anyagi téren mindent elkövettem.
Az a nap, amikor végül elment, nem a veszteség volt a fő üzenete, hanem a szabadulás. Mert új helyet kellett szabaddá tennem a gyógyulás és az újrakezdés számára.
A gyógyulás egy napon már nem csak a testi erő helyreállítását jelentette, hanem a saját énem, az én lelkem, és az én életem újjászervezését is. Az éjszakáim arra mentek el, hogy újra megteremtsem önmagam. Lassan, napról napra, csend újraelevenedésben.
Azok az emberek, akik azt választották, hogy az én nehezeimben, a fájdalmam idején kitartanak mellettem, azok az igazi táborom. Azok a barátaim, akik az orvosokhoz kísértek, a szomszédom, aki meleg étellel szolgált, és a nővér, aki a Remény szót varrta a kis karkötőmre.
A múlt hónapban a legnagyobb hír jött: a rák remisszióban van. A könnyek ebben az esetben már nem a félelemtől, hanem azért csurogtak, mert érzékeltük ennek a történetnek az átélését.
Túléltem az otthagyást, a mély bizonytalanság csapdáját és az árulás keserű ízét. Halk hősies erővel álltam ki, és megcsináltam mindazt, amit ő sosem hitte, hogy képes vagyok csinálni.
Feltámadtam, és most már nem csak önmagamért csinálom. Én vagyok, aki most már azoknak a csoportját szervezem, akik egyedül vannak ebben a harcban. Mert a gyógyulás nem csak a testünkért van, hanem hozhatja az önbecsülést is, és a változást, ami a saját változásodat erősítheti.
Ha most épp nehéznek érzed a helyzetedet, gyakran csak kicsi mozdulatok a remények. Egy új bankszámla nyitása, egy barát felhívása, vagy a szomszéd ház körül sétálása. Ezek a finom lépések kezdték újjáépíteni az életemet.
Az, aki elment, nem vitte el a jövőmet. Egyszerűen csak megnyitott egy üres teret a bátorság, a méltóság, és az új kezdés számára. Ha a tükörbe nézek, nem látom azt az embert, akit elhagytak. Hanem látom azt, aki újra megtalálta önmagát.
Ha életed éppen nehéz, és úgy érzed, egyedül küzdesz, gyere közelebb. Nem kell minden kérdésre azonnal választ találnod. Csak tedd meg a mai nap minden apró lépését magadért. Itt kezdődik a saját erőd története.
