Ki ne emlékezne a gyerekkor hosszú téli estéire, amikor a világ fényei lassan kialudtak, és a családi összejövetelk megkezdték rituális táncukat az étkezőasztal körül? Képzeld el, amint a fekete-fehér tévé képernyője előtt ülve, a család minden tagja izgatottan várja a következő részletet a legújabb szappanoperából vagy meséből. Talán a nagyi bekapcsolna valami régi rádiót is, hogy ellenőrizze, még mindig él-e a jó öreg Petőfi Rádió. Emlékszem, hogyan hegedült a hang, ahogy belengtette a szobát, mintha csak az időről mesélt volna.
A családi összejövetel varázsa
Az 1980-as években Miskolcon nőttem fel, egy kis lakótelepen, ahol minden ajtón egy másik történet nyílt. Vasárnap este, mint valami családi ünnep, mindig összejövetelt tartottunk. Apa az esti teát főzte, míg anya a kenyérre való vajat kenette a falatnyi, puha zsömlékre. Az alacsony körasztalunknál ültünk, a tévé pedig darabokra szedte a csendet, amikor elindult az «Ablak» című műsor. Ma már tudom, hogy a csillagok között ott fénylett a műsorvezető, akit többen megénekeltek már, de abban a pillanatban ő volt az, akinek mindenki a szavára figyelt.
Kicsi voltam, hat vagy hét éves, de már akkor belém ivódott a közös élmény, az izgalom és a móka, amit csak a tévézések tudtak adni. Édesapám felemelte a kezét, hogy csendet kérjen, és akkor mindenki megfeszülve figyelt a vászonra, mint a gyerekek a mesék elején. Még most is előttem van, ahogy a nagyi keskeny, ráncos ujjaival mutogat a tévé irányába, s közben mesélt a régi időkről, amikor még a Fekete-Fehér Rádió volt a legnagyobb élvezet a faluban.
Az ízek és a hangulat
Az est fénypontja azonban a vacsora volt – még most is érzem a tepertős kenyér illatát, amelyet az asztalra tettek, míg a fóliába zárt zsíros szalonna ropogott a tányéron. Anyánk egypiros, virágos terítőt húzott az asztalra, amely még jobban felkeltette az étel illatát. A konyha meleg, hívogató levegője sokáig tartotta magát, mint egy takaró, amely körbeölelte az egész családot.
Amikor elérkezett az italidő, a „Buborékos” üdítők izgalma mindig felcsigázta a kedélyeket. A gyerekek örömmel csörömpöltek az üvegekkel, amelyeket aztán a szódás embernél váltottunk vissza. Emlékszem, hogy a városunkban mindig volt hatalmas pezsgés, amikor a szódás bácsi megérkezett biciklijével, és mi a legnagyobb izgalommal vártuk, hogy kitölthessük a szódát. A Boci, boci tarka című dallam mindig visszhangzott az utcán, ahogy ő jött, és a gyerekek osztották a jókedvet.
Az esték fénypontja, amikor lassan a képernyőn feltűnt a legújabb mesehős, az mindig mosolyt fakasztott. Mesélni kezdett a tévé a híres felnőtt karakterekről, akik valóságos kalandokra indultak. A szívverésem felgyorsult, amikor a mesék nyomot hagytak a fantáziámban, és a csodálatos, színes világok megelevenedtek előttem.
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
Még mindig cseng a fülemben a mesefilmek zöreje, a hangos röhögések és a családi pletykák összefonódása. Az élet egésze rálátszik a múlt kis teremtésére, mert az álmok megformálódtak azzal a szokásos estével, amely feltöltött minket szeretettel és összetartozással. Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
Emlékezzetek csak: saját életetek izgalmai közepette, tisztán látjátok azokat az esteket, amelyek tele voltak hangulatokkal, illatokkal és a körülöttetek levő szeretettel!
