A gyerekkorom nyarai mindig egy külön világot jelentettek, ahol az iskolai menza varázsa és a baráti kötelékek erősebbek voltak, mint a legmenőbb alapítványi buli. Ha az emlékek kapuját kinyitom, azonnal előtűnik a menza sajátos, zsíros illata, és a borsófőzelék, ami mindennap szerdán várt rám. Ki tudja, talán pont ezek az apró, hétköznapi pillanatok adták meg a gyerekkor ízét és illatát.
Az iskola konyhája – a varázslat helyszíne
A nyári szünet előtti utolsó hetekben rendre elérkezett az a szerdai nap, amikor a menza ablakában a borsófőzelék gőze szállingózott. A sulink, a Szent István Általános Iskola, egy tipikus panel alatti épület volt, de a menza külön bejáratot kapott, ami úgy tűnt, mintha a legizgalmasabb kalandokhoz vezetne. Az iskolatársaimmal, Zsoltival és Annával mindig együtt érkeztünk, és míg az ebédlő ajtajához közeledtünk, egymásra néztünk, tudva, hogy ma „buzogány” van – ahogy mi, kissé gúnyosan hívtuk a főzelék kicsit túlfőzött, mégis ízletes változatát.
A sorokban kígyózó várakozás közben figyeltük a felnőtteket, ahogy sietve osztják az ebédet. Mint valami titkos rituálé, mindig jöhetett a kedvenc mondásunk: „Mennyi a borsó?” A válasz pedig sosem volt más, mint „Hát nem tudom, de úgy néz ki, mint valami szörnyeteg!” A menzai humorunk kimeríthetetlen volt, és ha valami igazán jó ízű volt, akkor az mindenki számára közös élmény lett.
A borsófőzelék titkai
De ami igazán különlegessé tette a szerdai napokat, az nem csupán a főzelék íze volt, hanem az ahogy tálalták. Mindig egy nagy, fehér, mély tányérban érkezett, a borsófőzelék tetejére pedig egy vékony réteg, fényes zsírcsíkot préseltek. A mi titkos receptünk az volt, hogy soha nem lehetett elfelejteni a friss, ropogós, lambéria gombás almás réteset, ami az étkezés végén érkezett. Mindenki várt erre a leheletnyi édességre, ami után a főzelék megsemmisült a gyomrunkban.
Egyetlen, jól megfogalmazott szórakoztatás volt, ahogy Annával összekacsintottunk, és mikor megláttuk, hogy a jó öreg tálaló a kis edényével megérkezik az almás rétesre, még a legjobb barátok is összesúgtak, hogy „Ez most már biztosan nem borsó!”
Az elragadtatás, ami a menzai ebéd utáni fáradt, vidám pillanatokban tündökölt, maga volt az élet varázsa. A falak között úgy éreztük, hogy egy külön világban vagyunk, ahol a legnagyobb gondunk csupán annyi volt, hogy ki merjen kimenni a büfébe egy üdítőért.
A gyermeki közösség – barátságok és kalandok
Egy szerdai borsófőzelék után mindenki kedvére játszhatott a suli udvarán, ahol a grundunk kialakult. A panelházak között éppen elég hely volt a bicikliutaknak, homokozónak és focipályának. Itt született meg a legszorosabb barátságunk Zsoltival, akit a legjobb foci csatákban tanítottam meg trükkökre, míg Anna a kihagyhatatlan „csúszdázás” bajnoka lett.
Ahogy az idő eltelt, a gyerekkorunk varázsa fokozatosan fodrozódott el, azonban a menzai borsófőzelék illata sosem feledésbe merült. Felnőtt fejjel is mindig eszembe jut, mikor egy kisgyermek lelkesen bemelegít a játszótérre, a szemeiben a felfedezés édes izgalma, és emlékeztet arra, hogy mennyire jó érzés volt ilyen ártatlanul nevetni, játszani.
A közöny és az árnyékok éppen abban a pillanatban tűntek el, mikor a főzelék jó illata megcsapott, és újra átérezhettük a fiatalság örömét. Talán sosem jön vissza ez az időszak, de jó, hogy minden nyárral együtt megéltük.
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
