A sógornőm, Éva meghívásával, hogy legyek a koszorúslánya, hatalmas megtiszteltetésként éreztem. Éva és én mindig jó barátnők voltunk, így természetesnek tűnt, hogy a nagy napján, amikor szerelméhez megy hozzá, mellette lehetek. Éva boldog, vidám lány volt, amikor a bátyám, Péter bemutatott nekünk, és öröm volt látni, ahogy erős és magabiztos nővé válik.
Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, amikor felkértek. Egy helyi kávézóban ültünk, kávézgattunk, és a szemében csillogva tekintett rám és azt mondta: „Szeretném, ha te lennél a koszorúslányom.” Azonnal igent mondtam anélkül, hogy bármilyen habozás érintett volna.
Nagyon vártam, hogy összeállíthassuk a terveket és a felkészülést: ruhák kiválasztása, leánybúcsú szervezése és minden, ami ezzel jár. Annyira izgatottan vártam, hogy ezt a nagy napot Évával együtt ünnepeljem. De nem gondoltam volna, hogy ez az izgalom ilyen hamar lelohad.
A problémák az előkészületek során kezdett adódni. Először mi általában órákat töltöttünk tervezéssel, dekorációk kiválasztásával, és én mindig kínáltam segítségemet a szervezés minden részében. De hamarosan észrevettem, hogy Éva feszültté és emelkedettebbé válik, és a viselkedése is megváltozott.
Egy alkalommal Évánál voltunk és a meghívókat rendezgettük. Éppen az utolsó borítékokat hajtogattam, amikor Éva belépett a szobába feszült arccal és rám parancsolt, hogy „siessünk a borítékokkal”. Először teljesen zavarba jöttem, hiszen mindig is segítőkész és támogató voltam felé, így ez a hirtelen durvaság teljesen megdöbbentett.
Az utána következő napokban a helyzet csak rosszabbodott. Ahányszor találkoztunk, csökkent az igény az én segítségemre és növekedett a stressz Éva körül. Ráadásul egyre több szerencsétlen és bántó megjegyzést tett velem kapcsolatban.
És még mindig tovább próbáltam segíteni. Néha azt hittem, ha úgy érzi, hogy van segítség, akkor a stressze alábbhagy. De sajnos az esküvő elkerülhetetlenül közeledett és Éva egyre feszültebbé vált.
A fordulópont jóval az esküvő előtt történt meg. Évánál voltunk, hogy megbeszéljünk néhány utolsó perces részletet. Amikor beléptem az ajtón, Éva feszülten ült az asztala mellett, arcán az aggódás tünetei. Azt mondta, „meg akarja változtatni az ültetési tervet.”. Ekkor pedig már nem bírtam tovább. El voltam keseredve és éreztem, hogy bármit is teszek, soha nem lesz jó Évának.
Ennek ellenére szerettem volna segíteni és látni azt, hogy örül a nagy napnak. De Éva stressze és bántó szavai szinte lehetetlenné tették, hogy teljes mértékben részese lehessek az esküvőnek. Végül rájöttem, hogy legyen bármi, mindig lesz valami, ami nem jó, és sajnos ez nem a várt koszorúslány-élmény volt, amire vágytam.
