Mikor Péterhez mentem hozzá, azt gondoltam, legnagyobb kihívásunk a közös panel lakás berendezése lesz, vagy a fizetés köztünk történő beosztása hó végéig. De nagyon tévedtem. Az igazi kihívást nem a számlák, hanem anyósom, Ilona néni jelentette.
Már első mitől kezdve kihangsúlyozta, hogy nem vagyok elég jó Péternek. „Nálunk soha nem volt ennyi rendetlenség a konyhában” – mondta, miközben a a húslevessel teli fazék fölé hajolt. Pedig mindent megtettem, hogy kedvében járjak, főztem, takarítottam, mosolyogtam. Ő viszont mindig talált valamit, amin hergelődhet.
A legrosszabb az volt, hogy Péter kezdetben nem foglalt állást. „Anyu csak a legjobbat akarja” – hangoztatta, és én egyre inkább úgy éreztem, hogy a saját otthonomban vagyok túlsúlyban. Minden hétvégi ebéd vitába fulladt, és egyre többször fordult meg a fejemben: talán jobb lenne külön utakon folytatni.
Egyetlen vasárnap azonban kitellett a türelmem. Mikor Ilona néni azt mondta: „Szegény fiúm, látszik rajta, hogy lefogyott miattad…” Elég volt! Közbevágtam. A hangom remegése ellenére nem adtam meg magam. „Ilona néni, szeretem Pétert, és ha ön úgy gondolja, hogy nem vagyok elég jó neki, az az ön problémája, nem az enyém.”
Hirtelen csend lett. Mindenki rám meredt. Péter is. Vártam, hogy kitör a botrány. De nem történt semmi. Ilona néni helyette csak bólintott, és először láttam rajta, hogy kigondolkozik.
Aznap este Péter odajött hozzám, és halkan azt mondta: „Büszke vagyok rád. Fel fogok szólalni anyámhoz.”
Nem mondanám, hogy másnap minden fenékig tejszínrózsa lett, de történt valami. Ilona néni kezdettől fogva kevesebb megjegyzést tett meg, néha segített is. Házasságunk pedig erősebb lett, mint valaha.
Ma már tudom: néha elegendő egyetlen mondat ahhoz, hogy újra kézbe vedd az életed irányítását.
