Ki ne emlékezne az izgalomra, ami akkor kapott el, amikor végre elérkezett az a nap, amire hónapok óta vártunk? Az osztálykirándulás napja – az a nagybetűs élmény, amelyre édesanyánk reggeli terítője és a sulival töltött órák feledtették a hétköznapi gondokat. Emlékszem a színes, festékfoltos uzsonnás dobozokra, az otthon készített szendvicsekre és a busz ablakán keresztül látott tájra, ami olyan izgalmas volt, mint egy kalandfilm.
Az indulás izgalma
A gyönyörű, napsütéses áprilisi reggel éppen a kirándulásra volt hivatott. A suliból való kiújulás számára nem csupán a természetbe való kiszabadulást jelentette, hanem a kötelező iskolai keretek eltüntetését is. A nyolcadik B osztály tagjaiként szinte mindannyian olyan ifjak voltunk, akikről egy spanyol vígjáték rendezője is megirigyelhetné a lelkesedést. Míg a buszra vártunk, már a kék-fehér, morzsolt kockás ingjeinket igazgattuk, és próbáltuk kitalálni, hogy ki ül majd a háttámla mögött, és ki hova fog mosni.
A szürke busz, ami az osztálykirándulások elmaradhatatlan szimbóluma volt, végül megérkezett. Két oldalt zsúfolva a közös jókedvvel, egy közös helyet kerestünk, ahol a lehetőség szinte határtalan volt. A tétlen másfél órás út során az ütemes zene és a nevetések összefonódtak, mint a csillagok az égen.
Kalandok a szabadban
A célunk egy közeli erdő volt, ahol a természet ritmusában fedezhettük fel a világot. Ahogy a busz megállt, a fáktól ölelt tisztás látványa azonnal elbűvölt minket. Szentimentálisan nosztalgikus érzés fogott el, ahogy leugrottunk a járműről, és a fák alatt szinte szétfutva kezdtük iegetni az élményeket. Két csoportra szaladtunk szét: az egyik a fák között bújócskáwas, míg a másik egy mentett kiskutyát választott, akit a tanáraink fogadtak be a buszra. Az agyamban felgyorsult az idő, olyan érzésem volt, mintha egy varázslatos mesehőssé változtam volna, akinek mindenütt felfedező úton kell járnia.
Az erdő felfedezése közben előkerültek a titkos szendvicsek, amiket mindenki otthon készített. Édesanyám sajtos, tojásos szendvicse volt a legjobb, még Iskolás Ildikónak is tetszett, aki büszkén mutogatta a kiborított májkrémes kincseket. Mindez mellett a butaságainkra és a nevettetésekre nem lehetett panasz. A legemlékezetesebb pillanatot a híres „kis híján kettétört ukulele” vette el: ahogy Peti a fáról akarta leszedni, egy élénk színű, vitás napszemüvegbe zuhanva a fák közé repült – azon a napon, mindenki tudta, az ezüstgömb nem csak a tündéri, hanem a kicsit zizi Peti felszállásának vágyait képviselte.
A hazafelé úton
Az ilyen hősies kalandok után a hazafelé út a legnagyszerűbb érzések egyike volt. A buszban, a lecsukott ablakon keresztül a gyönyörű fák elmosódó látványa mesebeli tájképpé vált. Közben a tanárok is csak mosolyogtak, még így sem tudtuk, hogy az 1988-as kirándulások örökké megmaradnak az emlékeinkben. A maradék uzsonnákat hirtelen akartuk eldobni, de még a szendvics- és pogácsa maradékokat is megosztottuk. Közben a fülünkben a régi kedvenc slágerek duruzsoltak, a közös zene pedig alátámasztotta a boldogságunkat.
A kirándulás végére már mindenki elfáradt, és a társalgásaink közben már csak a busz zörejeire emlékezett, amit tegnap este álmodtunk. Ahogy a hagyományaink jelenlétével a sosem érő napba léptünk, az idő és tér határai úgy feloldódtak, mint az iskolai padok felé vezető út, amely sosem volt két egyforma.
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
Ezek a kirándulások, kalandok és mosolyok örökre beleégtek a szívembe. Még sok év nyomai után is, a középiskolai pillanatok mindig visszaválnak, mint a kopogós nyáribozik. Olyan sok gyönyörű emlék van, ami rávilágít arra, hogy a múlt nem véget ért – ma is velünk él. Te mire emlékszel ebből az időszakból? Esetleg egy külön egyediséget vívott gyerekkori élményre?
