Megvan az az érzés, amikor belépsz egy rég nem látott iskolaépületbe, és azonnal felidéződik a múlt minden apró részlete? Mint egy poros, régi könyv lapozgatása, úgy húzza magához az emlékek tengerén a képzeletem a napi menza rituáléját. Az ’80-as években a napok nemcsak az iskolakezdésről szóltak, hanem a menza ínycsiklandó illatáról is, ami mindig a kalóriák mellett egy kis gyermeki álmokkal és barátságokkal volt tele.
Az iskolai menza gőze
A ’80-as évek közepén, egy vidéki általános iskola falai között nőttem fel, ahol a gyermekkori barátságok, álmok és pillanatok összeolvadása a napi rutinnal egyet jelentett. Reggelente a szüleim mosolygós, kissé korai búcsúja után barátaimmal gyülekeztünk az iskola kapuja előtt. Mindig ugyanolyan izgalommal léptünk be, mint a reggeli napfény, ami beragyogta a tágas folyosókat. A menza az iskola szívének számított; nemcsak energiaforrás, hanem a barátságok és csevegések színtere is.
Emlékszem, hogy a menza ajtaján belépve az illatok azonnal magukkal ragadtak. A friss, hófehér bundában sült zsemle édes illata vegyült a krumplifőzelék fűszeres aromájával. Különösen a tejbegríz napjait vártam, aminek különlegessége nemcsak az ízében, hanem abban rejlett, hogy mindig több barátot hozott az asztalunkhoz, mint bármely más étkezés.
Tejbegríz: a gyermeki öröm tükre
A tejbegríz azon ételek közé tartozott, amit vagy imádtál, vagy feltétlenül utáltál. Mellettem ült Miki, a legjobb barátom, aki mindig arra panaszkodott, hogy a menzai tejbegríz „túl híg”. Én viszont alig vártam, hogy belekanalazzak a meleg, cukros masszába, amelyet egy-egy marék kakaóporral szürkévé varázsoltunk.
A menza hangulata már önmagában ünnep volt. A nagy, zöld tányérokban ezernyi gyermeki árnyék: egymásra néző mosolyok, versenyek, ki tudja hamarabb megenni a tejbegrízt. Ki nem felejti el azt a pillanatot, amikor az iskolás tányért a cuppogó hanggal, a lépentő közeledő mozgalmak hangjával a falhoz csapva egy kis kacagást provokáltunk?
Ezek voltak azok a varázslatos, tiszta pillanatok, amik a legnagyobb kincseink közé tartoztak. Az, hogy a barátokkal együtt élveztük a gyermekkort, hogy ezek a közös élmények összekötöttek minket, olyan élmény volt, amit soha nem felejtettünk el.
Nosztalgia az időn túlról
Egy kis idő elteltével, a menza dulakodások mellett otthon is felnőttünk. Időnként a nagyi érkezett látogatóba, és gyümölcsös tál mintájára friss gyümölcsök, lekvárfélék kerültek az asztalra. De a legkedvesebb emlékek a menza hétköznapjaiból maradtak meg – a tejbegríz falatozása a legjobb barátok társaságában, az egekig érő nevetések és vidámság közepette.
Ma, ahogy ezt az írást olvassák, talán sokan visszaemlékeznek a saját gyermekkori menzai élményeikre, vagy ugyanazra a rózsaszínű gőzre, ami az iskolai étkezőkben szállt a levegőben. Képzeljétek el, ahogy a menza ajtaja kinyílik, és egy újabb évfordulóhoz érkezünk, ahol a múltsertés és a jövőket egyesíti.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Talán a tejbegríz íze még ma is a szád ízével szövődik, és felragyogtatja benned a régi barátságok emlékét. Emlékezzünk együtt, hogy bár a menzakultúra eltűnt, a barátságok és azok az ízek örökre megmaradnak.
