Ha lehunyt szemmel visszaidézzük gyerekkorunkat, sokan önkéntelenül is két helyre ugranak vissza az emlékeik között: a suli udvarára, ahol a barátokkal játszottunk, és a menzára, ahol a napok során elveszénk a közelgő étkezések cseppet sem érdekes világában. Mert vajon kinek ne maradt volna meg az emlékezetében a „szarvaspörkölt”, a “tésztás hús” és a mindenki által utált, de sehogy sem elkerülhető “tejkása” illata? E sorok írója talán egy anekdotát oszt meg az olvasókkal a múlt iskolai menzáinak felejthetetlen pillanatairól.
Az iskolai menza forgataga
Sok emlék köt a nyolcvanas évek iskolai menzai életéhez, amikor még a spárga zöldebb volt, a gyümölcsök ízletesebbek, és a szünetek kiszűrt hangzavara szimfonikusan keveredett a tányérok csörgésével. Akárcsak más hétfőtől péntekig, az a szerdai nap is különösen izgalmasnak ígérkezett. Éppen elkezdődött a tanóra, és a felnőttek, akik jól tudták, mit jelent a „már megint ez a ronda menza”, alig várták, hogy belépjenek az ebédlőbe, és füstölt húsok és különböző főtt zöldségek illata áradjon szét körülöttük.
Ember az emberben, nem volt olyan osztálytársam, akinek ne lett volna valami kis filozófiája a menzai étkezésekről. A csöndben ülő néni, aki kiszolgálta a gyerekeket, ezer év tapasztalatával ragadta a spárgát, hogy megízleltethesse velünk a „sárgapörköltet”, hiszen mindenki tudta, két dolgot sosem lehetett visszautasítani: a gyümölcsöt és a tejbegrízt.
A menza nem csupán étkezés volt, hanem egy társasági esemény, ahol a legkülönbözőbb személyiségek csodás módon összegyűlték magukat. Az egykori iskolai menza nemcsak hely volt, hanem kis univerzális világunk – sokszor nagyobb, mint az osztályterem. Minden nap találkoztunk a legjobb barátainkkal, a folyton vitatkozó, de imádott ellenfeleinkkel, és nem utolsó sorban a titkos szerelmi ügyekkel küszködő gyerekekkel. Itt nem számított, mi valóságos, és mi fiktív; csak az számított, ami a tányéron volt.
Kedd, ami megváltoztatta az életem
Mivel az ételek íze szépen vegyült a zene hangjaival, egy kedd este életem egyik legemlékezetesebb pillanatait éltem át. Egyik nap, mikor a menzán a „friss gyümölcslevest” tálalták, miután a leves szart elérte az alját, a fiúk andalító dalokat kezdtek szavalni, mindezt a tányérok ritmusával azonban improvizálva. Éreztem, hogy ez nem csupán étkezés, hanem egy valóságos színház, ahol a gyermeki boldogságot és az iskolai élményeket összekeveredve élhettük meg.
Ma már tudom, hogy a piros pont a tanulásért, a jól megfőtt tejbegríz, és a nyálcsorgató tortilla mind szegmensei voltak egy színes világnak. De repülőcsónakunk, amivel a menza rizzsel, zöldborsóval és eperlekvárral tálaltuk el az ebédünket, messze vitt minket. Kutattuk a hangokat, és felfedeztük barátnőink titkos mosolyait, amiket csak néha váltottunk csalódott sóhajokra, amikor a menzát elhagytuk.
Emlékek, amik örökre megmaradnak
Ahogy a reggeli napfény átsütött a becsukott ablakon, odajött az adásba a barátom, és közölte velem, hogy a „szarvaspörkölt” menü a következő napra megérkezett. Egyik átlagos napunkra egy izgalmas felfedezést hozott; az a titkos recept, amit senki nem tudott, de mindenki otthonról hozott. Családomban nem sok mindent akartak ebből a menzai élményből, csak egy marék köret, amit a szentestére elkészítettek volna. Mindaddig a titokban tartott pörkölt szósz ízét sosem felejtem el; a nap különlegessé tette a kamránkat.
Mit is mondhatnánk…
Ahogy a felnőtté válás folyamatában a menza leckéi rögzültek, egyfajta hazatéréseket is magukban rejtenek. Képzeletünkben ott úszott az ablak mellett a tanár néni mosolya, és a folyosón álló, boldog gyerekek rázkódása, akik alig várták, hogy az almánk a menzai zöldséglébe hulljon.
A menza, a gyerekek titkos szentélye, egyfajta játszóház volt számunkra, ahol az ételek mellett erősebb barátságok szőttek, és sokszor olyan beszélgetések zajlottak, ami sok embernek megtetszett. Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
