Ahogy a reggeli napfény átszűrődik az ablakon, eszembe jutnak azok az idők, amikor a legnagyobb gondom az volt, hogy hova rejtem el a vizes zsebkendőmet, és hogy az iskolatejből vajon lesz-e másnap kakaó. Igen, ez az időszak, amikor a gyermeki ártatlanság még nem sejtette a felnőtt élet bonyolultságait. Emlékszel még, milyen volt nap mint nap a tantermek világában felnőni?
Az osztályterem csodája
A 80-as évekbe repít a nosztalgia, amikor a magyartanárunk, Mrs. Lengyel, tele volt fantáziával és elképzelésekkel. Az alagsorban lévő, kissé formátlan tábla előtt álltunk, a hátunk mögött a fuszulyka színű padok, az asztalunk pedig tele volt ceruzákkal és üres iskolatejes dobozokkal. Minden reggel a menza íze is a napunkat meghatározta; a vajas zsemle és a friss iskolatej ízét máig érzem. Ahol mindenki az udvaron építgette a jövőjét, és a hűvös, reggeli levegőben szaladgálva az a vágy lakozott, hogy csak egyszerűen élvezzük az életet.
Emlékszem, hogy a falon lógó, piros pontokért küzdöttünk, mint valami kincsekért. Két-három piros pont már a felnőtté válás első lépése volt, a kedvenc tankönyvünk a legjobb barátunk. Az iskolai szünetekben szaladgáltunk ki az udvarra, hátraszorított hajjal, és nem volt fontosabb szórakozás, mint a fűben szaladgálni, nézni a napot, ahogy a fák között bujkál.
A nyári szünetek bűvöletében is születtek találkozások, a barátokkal a grundon töltött, végtelennek tűnő estéken. Voltak régi mesék, és sokat meséltünk arról is, hogyan fogunk felnőni. Persze, a felnőtt élet bonyolultabb volt, mint akkor gondoltuk.
A csoportméz
A legemlékezetesebb pillanatok egyike a „csoportméz” projekt volt. Ez annyit jelentett, hogy az osztály minden tagja egy-egy edény mézet hozott el otthonról, amit aztán az osztályban közösen kóstoltunk meg. Az iskolai közös munka igazi barátságot teremtett, a méz pedig volt a szimbóluma annak a közös célunknak, hogy tudjunk valami különlegeset létrehozni. Sokan elhozták a nagymamáik titkos receptjeit, mindenki ivott a mézről, a gyerekutcákról, a gyerekkorról.
A nagy nap reggelén kicsit ijedten álltunk, kicsit szorongva, de tele izgalommal vártuk az eseményt. Az uborkazöld padlóra mindenki lerakta az üvegét, s ahogy szépen sorban feltálaltuk a mézet, egyszer csak valami történni kezdett: az iskolai ebédlő illatos mézével a levegő tele lett. Mindenki megosztotta egymással, és abban a pillanatban, amikor annyira a barátaimra néztem, hogy mind visszatérjangúságunkkal együtt a mézes élményre emlékeztetett – érzéseket nem is lehetett volna kifejezni.
Emlékszem, ahogy az osztálytársaim, szinte szimfóniát játszva, meséltek régi emlékekről, bármennyire is eltértek a csoportméz miatti aggodalmaktól, a szórakozástól, a közös élményektől. Az érzés, hogy mi lehetünk a középpont, és egyszerre kóstolhattuk a csodát, utánozhatatlan – akár csak a naplemente a mekkszi balatonparton.
Visszaemlékezés a gyerekkorra
A 80-as évek egyszerű, mégis bonyolult világa kíméletlenül magával ragadott. Minden mosoly, minden nevetés, minden csoportélmény egy része marad ezeknek az éveinknek. Ahogy a szüleink kávézógépén járt a kezem, és közben figyeltük, ahogy a gőz felszáll, az iskolai reggeli nosztalgia minden apró részlete megelevenedik.
Talán már nem jön vissza ez az életérzés, és az újságíró és a tanárnő ma már nem találkozik az iskolában. De jó, hogy legalább megéltük! Te mire emlékszel ebből az időszakból?
