Kezdődött ez a vita, mint a legtöbb. Apró eltérésekkel, amelyek jelentéktelennek tűntek az elején. Ahogy az este előrehaladt, egyre több méregmentes megjegyzés szóródott a levegőben. Majd lassan, ehhez jöttek azok a szavak, melyeket talán nem kellett volna hangosan kimondani, de így történt. Olyan szavak, melyek visszavonhatatlanok.
Az éjszaka leple alatt mindketten beláttuk, hogy szükségünk van egy kis szünetre. Nem büntetésként, csupán arra vágytunk, hogy a csend és az eltelt idő segítségével kicsit lecsillapítsa a feszültséget. Ezek után úgy döntöttünk, külön szobában töltjük az éjszakát.
A vendégszobában láttam a sötétet, alvás helyett csak bámultam a feketeséget. Az egész vitát újra és újra végigjátszottam a fejemben, az emelt hangokat, a tekinteteket, amik többet mondtak minden szónál. Próbáltam nyugtatni magam, mélyeket lélegezni, elengedni a dolgokat. De a csend csak kiélezte a gondolataimat.
Azután egyszer csak nyikorgott a szoba ajtaja.
Ő volt az. Óvatosan, halkan lépett be, mintha aludtam volna. Hallottam, ahogy keresgél a komódnál, aztán megállt. Csukva tartottam a szemem. Nem tudtam, hogy szeretném-e, ha észrevenné, hogy ébren vagyok.
Egészen közel hajolt hozzám, majd ezeket a szavakat súgta a fülembe: „Bárcsak…” Ezzel a félbemaradt mondatával hagyott magamban.
Nem tudtam, hogy mire gondolt pontosan. Bárcsak nem lettek volna a veszekedés? Bárcsak képesek lennénk úgy kommunikálni, hogy ne bántjuk egymást? Bárcsak visszavonhatná azokat a szavakat, amelyeket kimondott, vagy amelyeket inkább kimondhatott volna?
A bizonytalanság maradt velem, de volt benne valamilyen meleg hang. Mert visszajött. Megállt egy pillanatra. Megakart győződni róla, hogy rendben vagyok-e. A konfliktus ellenére is gyengéden szólt hozzám.
Reggel, a konyhaasztalnál ülve egymással szemben a bocsánatkérések helyett hétköznapi dolgokról beszéltünk. Sosem látszott ennyire felszínesnek, mégis mennyire fontos volt ez. Aztán ránézett rám, és befejezte azt a mondatot, amit az éjszaka félbehagyott: „Bárcsak tudnánk úgy beszélni, hogy ne bántsuk egymást.”
Elmosolyodtam. A vita nem tűnt el csupán egy beszélgetéstől. De elhatároztuk, hogy tovább folytatjuk az óvatosabb kommunikációt, a figyelmesebb hallgatást, és emlékezetünkben élnek az éjszakai eseményeknek, mert a szeretet nem a konfliktus hiányát jelenti.
A szeretet az, amikor még a legnehezebb pillanatokban is képesek vagyunk a megértésre törekedni.
