Ahogy a nap első sugarai beszöknek az ablakon, és a fekete-fehér tévé recsegve fogadja a nap híreit, úgy ébredek a gyerekkorom emlékeire. A 80-as években nemhogy a világ, de még a reggelek is sokkal egyszerűbbek, de talán éppen ezért szebbek voltak. Sokan emlékeznek még a kakaós csiga illatára, ami az anyukák konyhájából áradt, miközben az iskoláskorú gyerekek izgatottan vártak a nap folytatására.
Az iskola reggel 8-tól, kakaós csigával a táskámban
Minden reggel, öt perc tíz előtt, már a konyhában sürgölődtünk. Az asztalon a friss kakaós csigák mellett ott állt a tej, amit a menzás nénik a legnagyobb jóindulattal „iskolatejnek” neveztek, noha orrunkban még mindig érezni lehetett a péksütemények szédítő illatát. Már csak ezért érdemes volt felkelni az ágyból.
Miközben anyu a csigákat helyezte a papírzacskóba, apu az uzsonnát pakolta össze. Mindig volt nálunk egy rozsdás fém doboz, amiből az uzsonnát még a nagymamám készítette. Tele volt szalmás kenyérrel, ami annyira friss volt, hogy a legkisebb falatért is valóságos harcot folytattunk a testvéremmel. A reggeli zoknizás, és madárcsicsergés közepette a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy az alacsony fém falépcsőn ücsörögve vártam az állomás elé érkező „118”-as buszt.
Az iskolába zötykölődve elmerültem a gondolatban, hogy mi lesz a szünetben. Ki mit fog hozni, kinek mi volt a különlegessége, és talán a legizgalmasabb: ki tudja elmondani a legfrissebb pletykát az udvarról. Itt még nem létezett az internet, de a szomszédságunk bőven adott témát a mutyizáshoz.
A nagy szünet és a kakaós csiga temetése
A szünetek az igazi középpontjai voltak a napnak, ahol a gyerekek a suli udvarán laktanyáztak, vagy utcáról utcára szaladgálva, kincset keresve koptatták a talajt. Én külön figyeltem, hogy ha a barátaink hoztak is magukkal kakaós csigát, ne hagyjuk veszni az élvezeteket. Emlékszem, egyik barátom, Zsófi, mindig elhoztuk a mamája frissen sült csigáit, amiket gyümölcsízes töltelékkel tettek tűzhelyre. Még ma is érzem a cuki és kakaós ízeket a nyelvemen, és persze Zsófi friss, kislányos nevetését, ami mindig felkurblizta a napomat.
Ezek a szünetek voltak számunkra a szabadság pillanatai, amikor elfelejthettük a tananyagot, az alsós tanárok szigorát, és csupán a barátságaink és a nevetés tett minden egyes napot feledhetetlenné. Érdekes, hogy ezek a közös momentenek mély barátságokat alakítottak ki, amely azóta is megmaradt.
Az iskolai ebédnél az uzsonnával tovább bővítettük a társalgást, de sose felejtem el: az órák között, a zsíros tenyérrel megújítva a zsömlénket, a menza közös leosztásáról szóló mesélésünket. Az iskolai menzás étel, a „szarvaspörkölt” néha felnőtt, néha gyerekek között dúlt kis konyhai versenyt hozott: ki tudja a legviccesebb nevét adni a menzán feltálalt fogásoknak.
Emlékezzünk a múlt ízeire!
Ahogy az idők változtak, a kakaós csiga, a friss kenyér és a gyermeki barátságok varázsa sosem halványult el. Időről időre eszembe jutnak azok az idők, amikor a legfőbb gondunk az volt, hogy a busz megérkezik-e időben, és hogy hova költöttük a zsebpénzünket. Talán már nem jön vissza mindez – de jó, hogy megéltük! Te mire emlékszel ebből az időszakból?
