Ébredés. A konyhából szállingózó, édes vaníliaillat, az ablakon besütő hideg fény, és a jó öreg tévé recsegése – így kezdődtek a téli reggelek a 80-as években. Emlékszel, milyen volt, amikor még mindez a hétköznapok természetes része volt? A gyerekkorunk ízével, illatával most is ott bujkál a szívünkben, a sok apró részlet együttesen formálta meg a nosztalgia meleg párnáját, amire oly sokáig vágyunk.
Hideg reggelek és meleg szívvel
Mikor Feri bá’ lenyomta a gombot és elindult a „Szomszédok”, még nem tudtuk, mit is rejt a világ. Még csak 10 éves voltam, és izgalommal vártuk, hogy szüleink reggelivel várjanak minket. Az a régi, fém tányér, a nagymamámtól örökölt tartó, ami már évtizedek óta ott állt a konyhában, tele volt gőzölgő tejbegrízzel. A fakanál, amivel anyu mindig megkeverte, a puding por és a csipetnyi só titkos összetevője volt a boldogságnak.
Kismotorján, amit akkoriban „Bébi”-nek hívtunk, mindig elmentem az éjjel-nappali boltba, ha elértük a havi zsebpénzünket. Az üzlet előtt ült a bácsi a Zsigulijának a kerekén, amit csak „csillagtalannak” hívtunk, és jómagam a fém kis pénztárcámban őrizgettem az összes értékemet; csokipapírokat, régi bélyegeket, néha még búzát is, amit a barátokkal cserélgettünk, hogy ki tudja jobban eladni a „piacon”.
A havazás kora este mindig különleges varázslatot hozott. Nemcsak a hócsatáktól és a hatalmas hólabdáktól volt hangos a grund, hanem a felnőttek zúgolódásától is, akik már belefáradtak a hóeltakarításba. De mi, gyerekek, csak nevettünk, felnőttünk már nem számított. A szünetek nevetése, a fára mászás, a titkos bunkerezés a domboldalon mind-mind része volt a mindennapjainknak, tavasztól őszig.
A tejbegríz – nem csupán étel, hanem emlékek sorozata
De a legboldogabb pillanatok mindig a reggelikhez kötődtek. A tejbegrízben nemcsak a vaníliát éreztük, hanem a családot, a közösen eltöltött pillanatokat és a végtelen lehetőségeket. Persze, az utcabeli gyerekek mind klimpíroztak az ajtó mögött, hogy „most megyünk játszani”, de először mindenkinek a tejbegrízt kellett megennie.
A tejbegríz mellett egy üveg házi lekvár sorakozott, amit a nagyinál töltöttünk. „Jó lesz ez úgy!” – mondta mindig, és mi csak néztük, ahogy a szendvicsekre keni az édes, ízletes csodát. Az ablakban a nap fénye csillogott, és minden falatnál úgy éreztük, mintha egy új kaland történne.
A kedvenc mesém mindig az volt, amikor a nagyi mesélte, hogy a régi szép időkről, amikor az emberek együtt főztek a faluban, és mindenki tudta, ki kiért felelős. „Egy pici sót, barátom, mindenben bele kell tenni” – mondta mindig, miközben épp a babsalátát készítette. A közös főzés varázsa sosem múlhat el.
Dolgos hétköznapok a tévé előtt
Ahogy telt az idő, a tévé is megjelent az életünkben, és a sok emléket játszó mesék gyönyörűen elegyítettek a hétköznapi valósággal. Este, amikor anyu elindította a híreket, a testvéremmel titkon a székre állva próbáltuk lemásolni a tévézenekar táncát, míg apu nevetve nézett minket a fotelből.
A konyhában, anyu főzött, és a „Boci, boci tarka” dallamai visszhangoztak a falak között, miközben a kinti hópelyhek lassan estek alá. A konyha ablaka begőzölve csillogott, és mi akartuk elkapni a téli álmot, ami ottragyogott a hőmérőn egy sárga kis öreg Ezermester óra alatt.
A közös vacsorák és a tévé előtti időtöltés varázsa állandóan ott bujkált a fejekben, olykor a nagyapó meséiben, máskor a felnőttek beszélgetéseiben. Mindig fel-felmerült a kérdés: „Milyen lesz a jövő?” – de sosem sejtettük, hogy ennyi nosztalgia és emlék fog minket kísérni évtizedeken át.
Ami akkor folyt, az már csak a múlté, de az emlékek, a közös pillanatok, a tejbegríz illata és a nagyi szeretete örökké élni fog bármilyen időben. Te mire emlékszel ebből az időszakból? Valószínűleg felnőttként is sokszor megállsz egy pillanatra, hogy visszanézz a gyermekkorod varázslatos, boldog napjaira. Igen, talán már nem jön vissza, de jó, hogy megéltük!
