Emlékszem, hogy a nyári szünetek az életet jelentették számunkra, amikor gyerekek voltunk a 80-as évek végén. A felnőtté válás kapuja előtt állva, a lakótelepi élet pedig a legszínesebb emlékeket hozta magával. Milyen különös, hogy napjainkban sokkal többet foglalkozunk a virtuális világgal, miközben a régi időkből csak egy szigetre emlékezünk, ahol a barátság és az igazi élmények születtek!
A grund varázsa
A nyarak jelentették számunkra a szabadságot. Az iskolapad hamar feledésbe merült, miután ér véget a tanév, és a Grund, a játszótér, a mi második otthonunkká vált. A kilencvenes években, fél hat felé már teljes népsűrűség volt a lakótelepen, mindannyian a bejárati ajtónk előtt álltunk, készen arra, hogy felfedezzük a világunkat.
A barátaimmal, Zolival és Nórival minden nap új kalandokat éltünk át. Élénk beszélgetések közepette, sokszor a szomszéd pasinak, Jóska bácsinak kellett elbeszélgetnie a szüleinkkel, miután beültünk a régi szocreál trolijába, amit mindenki csak “tüskésnek” hívott. Ámbár, jómagamra ismertek, mint a gyerekek, akik folyton a kerékpäre hajtottunk, nem is akartunk másba belefogni, mint az újabb fákmászásba, vagy a közelben lévő könyvesboltra menni, ahol a zöld borítójú Ponyvaregény kötetet őriztük titokban.
A családok nyitott ajtói között, félig-meddig megvolt a település élete: „Gyere már, megint megcsinálom a lépegetős zsebműhelyemet!” kiegyenesedett a hang, ahogy a Grundban elkezdtük a hosszú napokat a felnőtté válás határvonalán.
Koleszos foci és fagyisitúra
Aznap egy különösen forró nyári délutánra emlékszem. A füvön foglaltunk helyet a kis focipályán, amit a környéken mindenki ismert. A gyerekek nyafogása, a felnőttek hűsítő szava hátteréül szolgált annak a vágynak, hogy együtt legyünk, és semmi másra ne ügyeljünk, csak az addigi cselekedeteinkre. Miután játszottunk egy jót, az ebéd előtt mindenki beugrott a boltba, hogy fagyit vegyen – csak úgy, a mennyországból.
A szomszéd, Kati néni, aki mindig teli konyhájáról volt híres, aznap felesleges fagyikészletet osztott ránk. Most is érzem a hűs, gyümölcsös édesség ízét, ami kegyelemmel párolgott az arcomba a Nap meleg fénye alatt. Katinéni örömmel fogadta a felnőttek kiváltságos köszöntését, és a gyerekeknek ingyen porszívózásról kellett beszélniük, miután rendeztek egy kis játékssort – „Mire lejön a szomszéd, már mind meglesz beszélve!”
Mi volt a legemlékezetesebb e felnőtté válás pillanatai közt? Talán a vágy, hogy együtt legyünk, és ne óvjuk a szüleink barátsága, hanem inkább szüleink sziluettjei ragadják meg a közelgők szívét!
Miért emlékezünk így?
Mindezek után elérkezett a kora este, ahogy a nap lement a lakótelep házai mögött. A szülők hazajöttek a munkából, negyed hat tájban, és mi fáradtan, de boldogan léptünk be a házunkba, hogy megosszuk a legújabb kalandjainkat. A mamám már várta a vasárnapi ebédet.
Mikor hallom ennek a különleges időszaknak a nevét, azonnal átélem a vágyakat, a barátságokat és a vidám emlékeket. De legfőképpen azt, hogy mit jelentett felnőni abban a lakótelepi világban, ahol egy gondtalan nyár is száz gyönyört hozott.
Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük! Te mire emlékszel ebből az időszakból?
